A feketerigó titka

A fekete rigó nem rezzent össze, amikor megálltam a közelében, hogy jobban szemügyre vehessem.  A földről szemezgetett látszólag zavartalanul, mintha én ott sem lennék. Megszokta már az emberek közelségét. A vonatkert, ahol élt, gyerekek zsivajától volt hangos a parkban lévő iskola miatt. Másik oldalán hangos zakatolással közlekedtek a vonatok. A fekete rigó ezt is megszokta már. Évek óta itt élt. A park mindent megadott, amire szüksége volt, veszély sem leselkedett rá. Itt élt születése óta, ebben a hangos, mégis biztonságos otthont adó, burjánzó kis parkban, a hatalmas platánfák között.

Hirtelen nagyon kíváncsi lettem a madárra. Arra gondoltam, milyen szívesen lennék a helyében. Gondtalan, vidám életem lehetne madárként ebben a csodálatos parkban. Szállnék ágról – ágra, egészen közel repülnék az emberekhez, és meghallgatnám, miről beszélgetnek. Mindenről tudnék. Én lennék a vonatkert hírmondója! Vidám történetekkel gazdagodnék, amit aztán elmesélhetnék a park minden lakójának.

És akkor észrevettem két csacsogó lányt a padon. Éreztem, ahogy képzeletbeli szárnyaim széttárom, a magasba emelkedek, és apró szárnysusogással feléjük repülök. Mintha csak én is egy egyszerű vonatkerti feketerigó volnék.  A pad mellé röppentem, és úgy tettem, mintha a földön keresgélnék ennivaló után. Közben a lányokat hallgattam.

– Nem merek hazamenni! Ha anyám megtudja, biztosan dühös lesz rám! -mondta a vörös szeplős vékonyka lány. – Tuti, hogy megint szobafogságot kapok! – és hangjából hallatszott, hogy komolyan aggódik.

– Most már nem tudod visszacsinálni! – szögezte le szemüveges, copfos barátnője. – Inkább azon gondolkodjunk, hogyan hozhatnád helyre a dolgokat. Kár volt hazudni. Én mondtam neked, hogy úgyis ki fog derülni. És tessék, most bajban vagy! – Azzal felálltak a padról, és az érkező vonat felé vették az irányt.

Én pedig olyan szorgosan álcáztam magam, hogy el is felejtkeztem arról, hogy utánuk repüljek. Így aztán sosem tudtam meg, valójában mi rosszat tett a vörös, szeplős lány, mégis nagyon megsajnáltam. Éreztem a bánatán, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha jóvá szeretné tenni a hibáit. Egészen elszomorodtam. De azután megráztam képzeletbeli fekete tollaimat, és a vonatkert déli oldalára repültem. Oda, ahol a legcsendesebb volt a környék. Egy idős anyót találtam ott. Repültem volna tovább, de úgy hallottam, mintha az anyó beszélt volna. Csakhogy senkit nem láttam körülötte, akárhogy is keringtem a pad fölött. Ám az anyó valóban beszélt valakihez. Valakihez, aki bár nem ült mellette, ő mégis úgy érezte, hogy az a másik hallja őt.

– Tudod fiam, mondtam a minap apádnak, hogy ne keseredjék már annyit, majd jobbra fordulnak a dolgok! Nehezen bírjuk már kettecskén a tanyát, de a világ minden kincséért sem költöznénk be a városba. Ha itt lennél te is velünk, a te ügyes, szorgos kezeddel, bizonyára könnyebben boldogulnánk, de tudod apád milyen! Jól esik neki, ha moroghat. És tudod – folytatta az anyó – nemcsak a szorgos kezeid hiányoznak! Hiányzik az az okos kis fejed, az ölelésed. Kinek főzzek most egy kondérral? Kinek vessek ágyat? Kinek főzök menta teát, ha úgy hozza a szükség? – aztán egy időre elmerengett – Lehet, hogy már senkinek sincs rám igazán szüksége.

Ha nem madár lettem volna képzeletben, talán meg tudtam volna vigasztalni az anyót néhány kedves szóval, de így bizony hiába csipogtam neki, nem is figyelt fel rám. És akkor én, a képzeletbeli bátor feketerigó, gondoltam egy merészet, és egészen közel repültem az anyóhoz. Amikor végre rám tekintett, énekelni kezdtem. Olyan szépen énekeltem, ahogyan csak egy feketerigónak módjában áll. Az anyó egy ideig csendesen hallgatta. Szomorú tekintetű szeméből, lassan eredni kezdtek a könnyek. Kis idő múlva sóhajtott egy nagyot, majd felállt. Kis kosarát karjába vette, és lassan elindult ő is a vonathoz.

Ennyi szomorúság, ebben az aprócska parkban! Vajon mennyi lehet a világon? És mennyi hely marad a boldogságnak? –  töprengtem magamban, miközben önfeledten kezdtem szárnytollaim tisztogatásába. Ekkor mellém repült egy rigó. Egy másik, ismeretlen feketerigó. Én figyelmeztetni akartam:

– Menj, szállj el innen! Repülj egy boldogabb helyre! Ebben a parkban annyi a keserűség és a szomorúság! – De hiába csipogtam hevesen a fekete tollú madárnak, ő nem értette. Persze, hogyan is érthette volna? Én csak egy képzeletbeli feketerigó voltam.

És akkor elgondolkodtam. Ezek az apró, talán jelentéktelennek tűnő, apró  madarak fekete ruhában, hogy tudnak ilyen boldogan énekelni? Hogy lehetnek elégedettek a saját kis életükkel? Rovarokon, magokon tengődve, télen farakásokba, odukba megbújva a fagy elől.  Most már tudtam, hogy elhibáztam. Ott vétettem el, amikor feketerigóként, az emberek boldogságát kutattam hiábavalóan, és nem a rigókat faggattam boldogságuk mibenlétének titkáról.

Égi Edina
Author: Égi Edina

Éginé Szederkényi Edina vagyok. Sokan Égi Edina néven ismernek, ezen a néven írom verseimet, meséimet és novelláimat. Már gyermekkoromban magukkal ragadtak a verses mesék, amelyeket ma is szívesen írok. Szeretem a természet közelségét, a harmóniát, a zenét, és az állatokat, melyek általában alkotásaimban is megjelennek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 + 6 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »