Csak pár pillanat

A lemenő napfényében való buszozásnak is volt egy szép varázsa, ami az embert képes volt megnyugtatni. Edward napi szinten tette meg ugyanazt a távot az egyetemig és vissza, ezúttal viszont nem olvasott, ahogy szokott, inkább csak zenét hallgatott és az ablakon kifele bámulva nézte a várost.

Furcsának érezte, hogy maga se tudja hányszor járta be ezt az utat, mégis ilyenkor vett csak észre új dolgokat. Egy érdekes domborművet egy régi épület falán, egy új üzletet stb.

A busz, annak ellenére, hogy korántsem volt új, nem rázkódott annyira, így Edward nyugodtan tudott elmélkedni. Talán a melankolikus zene miatt, amit épp hallgatott, de eszébe jutott, hogy egy éve mennyire más volt minden. Egy nap váratlanul rosszul lett és utána már csak a kórházban tért magához. Kiderült, hogy szívinfarktusa volt. Általában nem gondolt erre az egészre, de néha azért eszébe jutott. Vajon mi lett volna, ha nem éli túl? Hogy alakult volna az élete, ha nem épül fel? Igyekezett száműzni a fejéből ezeket a kérdéseket, de akaratlanul ott volt a „Mi lett volna, ha…”.

Mindenesetre sikerült elterelnie a figyelmét és inkább azon meditált hova menjen hétvégén vagy menjen-e egyáltalán valahova. Szeretett volna kikapcsolódni, de semmi kedve nem volt a nagy tömeghez vagy a kötelező italozásokhoz. Úgy volt vele, hogy majd otthon kitalálja, mert a következő megállónál úgyis le fog szállni.

Váratlanul a busz nagyot fékezett és elől valaki segítségért kiáltott. Edward felállt, hogy megnézze mi történt, de a sok embertől, akik pont úgy tettek, mint ő, nem látta. Valaki rosszul lett, ennyit értett csak az elhangzottakból. Először nem akart tenni semmit, mert feleslegesen odaállni plusz egy embernek. Bámészkodni sincs értelme, segíteni meg nem tud, mert nem orvos. Aztán eszébe jutott valami. Lehet nem orvos, de ő is volt már rosszul és magára szedett némi tudást, hogy mi a teendő ilyenkor, ezért mégis megpróbált odamenni. A tömeg viszont nem engedte. Hiába próbált előre furakodni, nem tudott. Először próbált illedelmesen, aztán erőszakosabban, de nem sikerült.

– Hova sietsz ennyire? Azt hiszed tehetsz bármit is? – kérdezte valaki.

Mikor odafordult egy ismeretlent pillantotta meg. Nem tudta kicsoda és az se rémlett neki, hogy látta volna valaha a buszon.

– Lehet, hogy igen – felelte határozottan.

Az illető nem szólalt meg, csak őt nézte. A tekintetében volt valami furcsa. Pontosabban Edward érezte úgy, hogy valami nem stimmel vele. Újabb próbát kísérelt meg, de csak pár emberrel jutott előrébb. Már látta az illető lábát, aki a padlón hevert, de semmi többet.

– Többet foglalkozhatnál magaddal, ahelyett, hogy másokért aggódsz – folytatta mögötte a férfi unott hangon.

– Ha nem segítesz, akkor maradj csendben! – vetette oda neki. Kezdett mérges lenni, hogy csak úgy beszólogatnak neki.

– Nem érted mi? Legyen így – hagyta rá és többet nem szólalt meg.

Edward nem értette miről beszélt, de nem is érdekelte. Sokkal jobban aggasztotta, hogy a sok ostoba ember nem engedi őt előre, aki lehet tehetne valamit, inkább csak elállják az útját. Miért? Ha közelebb mehetne, talán tudna segíteni, ha ott lenne és látná mi történt… látná… Ekkor hasított bele a gondolat. Nem azért nem tud odamenni, mert nem engedik, hanem mert ő nem engedi magának. Mert nem akarja látni. Mert szembesülne az igazsággal. Van ennek bármekkora esélye? Lehet. Döntenie kellett és ő elhatározta magát. Látni akarta.

Ekkor a tömeg végre szétnyílt és ő előre tudott menni. Akkor pedig meglátta önmagát. Önmagát, aki a busz padlóján fekszik és akit épp próbálnak újraéleszteni.

– Most meg fogok halni? – kérdezte az ismeretlent, de ő nem válaszolt.

A busz szép lassan eltűnt mindenkivel együtt és a teljes sötétség vette körbe.

– Gondolom, akkor ez itt a vég – mondta maga elé.

Nézte a sötétséget és várt, de nem történt semmi. Nem zuhant sehova, nem emelkedett fel, egyszerűen csak állt ott a semmi közepén.

– Lehet, hogy élhettem volna jobb életet azért – merengett – Talán tényleg törődhettem volna magammal többet is. Lehettem volna többször önmagam, ahelyett, hogy próbálok másoknak megfelelni. Ostobaság az egész. Próbáltam olyan lenni, mint amilyennek látni akartak a szüleim vagy a tanáraim. – egyfajta gyónásként ömlöttek belőle a szavak, maga sem tudta miért – Be akartam illeszkedni egy olyan közösségbe, ahova kicsit se tartozom. És ahelyett, hogy valami értelmeset csináltam volna, csak a számítógépemen játszottam. Vicces. Ezek eddig valahogy fel se tűntek. Most már mindegy. Gondolom mindjárt el fog tűnni ebből a világból vagy hasonló. Talán egy másik életben, ha van olyan. Ezt az életet jól elszúrtam, az biztos. Kár érte.

A sötétség váratlanul eltűnt és világosság lépett a helyébe. Ezúttal minden fehér volt, és a távolban látott egy ragyogó pontot. Nyugtató és kellemes érzés áradt belőle. Elindult felé és egyre jobban érezte a boldogságot és a békét, ami abból áradt, de valami mást is érzett. Megfordult és ott állt mindenki, akit csak ismert és fontos volt neki. Mind ott álltak és néztek rá és mosolyogtak. Nem szóltak semmit. Az ő energiáik nem voltak olyan tiszták, mint az ismeretlené, de volt benne valami, ami csak ott volt. A család és a barátságok ereje. Kezdte érteni a dolgokat. Ha a tiszta energia irányába megy, örökké békében és boldogságban élhet, de meghal. Ha visszafordul, akkor talán visszatérhet az életbe, ahol még több megpróbáltatással kell szembenéznie, a hibáival és önmagával, de olyan emberek közt lehet, akiket nem akar elveszíteni. Ezek szerint még választhat?  Melyik lehet a jobb hely?

A kórház intenzív osztályán mindenki nagyon odafigyelt a munkájára. Máshogy nem is lehetett. A gépek folyamatosan működtek, különböző értékeket jeleztek folyamatosan és mindenki csak reménykedett, hogy nem szólal meg az a folytonos hang, amit senki sem akart hallani. Edward gépei rendületlenül dolgoztak. Senki sem tehetett azon kívül semmit, hogy nézik és reménykednek. Azonban egy ponton túl ez kevésnek bizonyult. Megszólalt a sípszó. Az osztályon dolgozók azonnal siettek és megpróbáltak mindent megtenni Edwardért, de tudták, az emberi testnek vannak határai, amiken már ők sem segíthetnek. Nekikezdtek az újraélesztésnek és próbálkoztak. Újra és újra. Lassan kezdtek kifutni az időből, de még egyszer meg kellett próbálniuk. Úgy tűnt mind hiába, de váratlanul Edward visszatért az életbe és mindenki megkönnyebbült.

Edward mikor kinyitotta a szemét, nem tudta, hány nap telt el. Sejtett, sőt tudta, hogy mi történt. Mikor oldalra nézett az édesanyját látta meg, aki egy széken ült mellette és egy könyvet olvasott. Mikor észrevette, hogy magához tért, könnybe lábadt a szeme és óvatosan megölelte.

– Hogy vagy? – kérdezte.

– Azt hiszem jól. Az életet választottam – felelte halkan. Maga sem tudta miért mondta ezt, de ki akarta mondani.

Nem tudta mi fog következni ezután, de egy dologban biztos volt. Ezúttal nem szúrhatja el. Ha egyszer majd meghal, úgy akar meghalni, hogy ne bánjon meg semmit és ezért meg is fog tenni mindent ezúttal. Most véget ért egy fejezet az életében és egy új kezdődött.

Vigh Róbert
Author: Vigh Róbert

1993. május 12-én születtem, és már gyermekkorom óta vonzódom a versírás szépségéhez. Gödöllőn alsós éveim során írtam meg első verseimet, amikkel nagyon szerettem foglalkozni. Habár az évek során az iskolában a reál tudományok is magukkal ragadtak, a szívem mélyén mindig az íráshoz való szeretet maradt meg. Gimnáziumi éveimben döntöttem el, hogy mérnök leszek, ugyanakkor, ha eszembe jutott egy jó történet, akkor azt mindig meg akartam írni. Egyetem alatt ez odáig jutott, hogy nem csak novellákon, de könyveken is elkezdtem dolgozni, amik végül nem jutottak kiadásig, de kezdetleges gyakorlásnak megfeleltek. Mikor már dolgoztam, akkor jött az első próbatétel, mert jelentkeztem egy pályázatra, ami sikeres is lett, mert a novellám bekerült egy antológiába. Ennek köszönhetően folyamatosan vettem részt pályázatokon és elindítottam a saját írói oldalamat is. A pályázatok során több antológiába is bekerültem és ezután döntöttem el, hogy itt nem állok meg és elkezdtem megírni az első önálló könyvemet, ami jelenleg is folyamatban van. A hétköznapokban egy novella vagy egy vers megalkotása számomra nem csupán hobbi, hanem szükséglet; egy olyan eszköz, amely segít megmozgatni a fantáziámat és egyben kikapcsolni a mindennapi rohanásból.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

52 − = 42

A szeretethez

Cseresznyeillatú csendeddel Takarom be magam. Eltűnök valahova, valakiért, Mozdíthatatlan függöny lesz hajam, Testkaréjom olvadt dísszé válik, Langyos fényedben reszketek Magába vesz szívem szüntelen, A végtelen

Teljes bejegyzés »

Őszi íz

  Beleharapok az Almáspitébe; Benne van az ősz Magasztos igéje. A meleg zsibbadás, Álmodozás ébren Lüktetés, csillogás Hideg verítékben. Sok édes – hulló szó; Termés-zuhatag

Teljes bejegyzés »

Skizo

  Van egy részem – vagy egészem? Zavaromban nem tudom Mely fekete, és szúrós Mint vizekben a sulyom. S nem lehet engemet Szabadítani tőle Mert

Teljes bejegyzés »

Pantomim

Lépéseim árván konganak: Egy. Kettő. Sakktábla – arcodat rózsaszirmokkal rejtem el, Meddő csended átlényegül – hagyom. A csillagokat válaszul Fonott hajamba tűzöd: három. Érintésedben elidőzök,

Teljes bejegyzés »

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »