Ménkű lebénult

Fényképen láttam először. Apró volt, mint egy szikkadt zsömle, és a szürke ezernyi árnyalatában pompázott, mint a kátyúkkal tarkított magyar utak. Dobbant a szív és tudtam, nekem csak is Ő kell. Anyukámat nem volt egyszerű meggyőzni. Kutyát panel lakásba? De ő is nagyon jól tudta, hogy falusi lányként egy betondzsungelbe zárva elkárhozom. Igent bólintott, mert szerette volna, hogy akkor is hajlandó legyek enni, ha egyedül vagyok otthon. Meg -gondolom- ,hogy ne legyek magányos, bár ezt így soha nem mondta. Tehát igent mondott, én pedig elmentem meglátogatni a kutyát a fotóról. Mudi. Magyar. Hungarikum. Szerelem. Első látásra. Az alomban, habár kan, ő volt a legapróbb, legsírósabb, amolyan „fenekfészek” és azt hiszem, ettől még inkább belehabarodtam. Lefoglaltam, álmodoztam róla, a közös életünkről. Aztán haza hozhattam. Végigvonyította az utat. Alig mert a fűre lépni, pedig ahonnan jött, ott is sokat szaladgált a füvön. Félt a lépcsőktől, az esernyős emberektől és akkor is sírva vonyított, ha farokcsóválva vidáman, szépen sétált mellettem. Aztán nekiment a traktornak is. Szemből. Meg biciklist kergetett, és mindenáron terelőset játszott. Megtanult megannyi trükköt és elmondhatom, hogy a legjobb barátom lett. A négylábú társam. Nem is … Javítom… Csupa nagy betűvel: TÁRSAM. Aztán megszületett Ajsa és a bolondos, rakoncátlan kutya felnőtt. Négy évesen benőtt a feje lágya és végre nem akart minden mozgó lényt bokán csípni. Olyan volt, mint egy bölcs, játékos, csupaszív és türelmes nagy testvér. Aztán kertes házba költöztünk. Eleinte velünk lakott a házban, de folyton ki-be járt és télen teljesen kifagyasztott minket és nagyra verte ezáltal a gázszámlát, úgyhogy kiköltözött, de mindezt cseppet sem bánta. Aztán megszületett Rózsa is. Vele is türelmes és jámbor, bár igen labdafüggő, úgyhogy néhányszor felborította őt labda után loholva. Már tizenhárom éves. Több, mint egy évtizede az életem elválaszthatatlan része. A kutyám. A KUTYÁM. Tegnap munkából hazaérve nem jött elém. Kicsit vaksi, picit -de csak egy picit- nagyot hall, igen foghíjjas, de azért fitt. Gondoltam nem hallott, előfordul. Aztán kinn ültem a lépcsőn, cigiztem. Nem jött. Kisvártatva szomorú nyöszörgés ütötte meg a fülem. Baj van! Gyors léptekkel lendültem keresztül az udvaron. A szuterén bejárata előtt találtam meg. Szomorú volt, csak feküdt. Elfogott a kétségbeesés. Hívtam, felült, de nem jött. Miért nem jön? Mi a baj? Mi a franc baja van?! Rohantam. Megvakargattam. Jobb lett a kedve. Ugyan nem úgy csillogott a szeme, mint egy furfangos magyar betyárnak -tehát, mint általában- , de örült, hogy ott vagyok. Nem tudott lábra állni. A hátsó két lábát vonszolta -volna, de nem haladt előre sehogy. Áttapogattam, hátha megtalálom hol fáj. Sehol. Egy nyikkanást nem hallatott. Újabb kétségbeesés. Lebénult a kutyám. Ménkű lebénult! Ő! Aki örökkön örökké rohan, akinek mindene a labda, aki 13 évesen fittebb, mint bármelyik akárhány éves kutya, akit valaha ismertem! Lebénult…. Mély levegő… Kutyatolókocsi. Semmi gond, megoldjuk, nem engedem, hogy ilyenben belehaljon. Minden rendben lesz, így is lehet élni… Gondoltam….ám mélyen ott motoszkált bennem az elmúlás, az elengedés keserű marása és el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha Ő már nem lesz velem. Milyen az élet nélküle? Nem akarom tudni, nem vagyok rá felkészülve, nem halhat meg…. És ha mégis? Remegő kézzel simogattam és öleltem. Amikor férj hazaért, már vittük is az orvoshoz. Ott sem reagált semmire, azt mondta valószínű porckorongsérv. Dehát reggel még tökéletesen volt! Azt mondta, ha lebénult, akár a záróizmai is felmondhatják a szolgálatot, az pedig csak szenvedés, amíg néhány nap alatt meg nem hal. „Nem! Az nem lehet!” -zakatoltak a gondolataim. Hallottam még, ahogy arról beszél az orvos, hogy van műtétre lehetőség, de olyan zsebbenyúlós, hogy nem tudjuk kifizetni, meg előtte a drága vizsgálatok, meg nem garancia, hogy sikerül, ráadásul már nem fiatal, lehet, hogy túl sem éli. Gondolatban már darabokra hulltam és a sírja előtt zokogtam egy ködös őszi napon. Aztán kapott egy injekciót….

Azt mondta az orvos, hogy esetleg, talán ettől várható javulás, ha nem a sérv az ok. Valami erős gyulladáscsökkentő meg fájdalomcsillapító. Néhány óra múlva telefonáljunk, hogy van. Lassan telt el az első óra. Semmi javulás. Csak üldögélt a kertben, ahová letettem. A lányok esernyőt tettek a feje fölé a tűző nap ellen és odavitték a kedvenc labdáját. Aztán, amíg a csirkéknek adtam inni, eltűnt. A szuterén előtt találtam rá. Újra kivittem a kertbe, de amíg szedtem ribizlit, újra eltűnt. Aztán újra kivittem és le sem vettem a tekintetem róla. Nagy nehezen feltápászkodott és három lábon elbotorkált. Felcsillant a remény!

Estére már tudott rendesen járni, ha felemeltem, hogy álljon. Mármint, ahhoz képest rendesen, hogy egész nap mozgásképtelen volt. Aztán már szaladt is a labda után. Négy lábon. Ám, ha kicsúszott maga alól a lába, leült és úgy maradt. Újra fel kellett állítanom. De ez már haladás. Megnyugodtam. Reggelre már a lépcső tetején várt rám és csóválta a farkát. Beszéltünk az orvossal. Nem tudja mi lehetett, de örült, hogy jobban van. Most szenior kutya vitamint szed. Még nem az igazi, de eleven, zsivány tekintetű és él!

Kaptunk még egy esélyt! Hogy ne vegyük természetesnek, hogy van, hogy ne éljük meg nyűgnek a folytonos labdázását, vagy az éjszakai vakkantásokat. Hogy tiszta szívből örüljünk a létezésének. Hogy felfogjuk, hogy igenis, ő már öreg és egyszer el fog menni, de addig élvezzünk minden együtt töltött pillanatot. Kaptam még egy esélyt, hogy jó gazda legyek, méltó legyek hozzá. És ezért nem lehetek elég hálás!

Szeretlek Ménkűm, drága kiskutyám! Köszönöm, hogy vagy nekem! ❤️

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

  1. „Kaptam még egy esélyt, hogy jó gazda legyek, méltó legyek hozzá. És ezért nem lehetek elég hálás!”

    Nagyon kedves, szerethető történet volt. Tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Mit látsz ha nézel?

Edit Szabó : Mit látsz ha nézel ? Mit látsz,ha engem nézel odafent ? „Látod-e ami elvakít,ha fény burkolja be, ” a hegy tetején ,magasban

Teljes bejegyzés »

Üdvözölve

Üdvözölve Üdvözölve légy Klára asszony, Neved a magyar nők álma maradjon Melletted áll férjed egy ország bálványa, Sokáig élj Ferkó, mind ezt kiáltja Te vagy

Teljes bejegyzés »

Jó, éjszakát!

A háttérben halk zene szólt, talán Mozart, Bartók, Liszt, vagy Kodály lehetett, nem is tudom, de kétségkívül megérintett. Lehet, hogy azért, mert ma különösen sokat

Teljes bejegyzés »

Zamatos június

De zamatos ez a június, sugarat szór, tündököl fénye, forrón csókolgatja bőrömet, légben sistereg egész lénye. Sóhajtva tárom felé karom, számomra édes lélekbalzsam, illata tüdőmet

Teljes bejegyzés »

Szedte a lábát a nyár

Úgy szedte a lábát a nyár, mint az őz, s nézd, most nálunk vendégeskedik az ősz. Arany, vörös, sőt rőt színekben ropja, hűs szél pörgeti,

Teljes bejegyzés »