Ukrajnai utazásom emlékére

Ukrajnai utazásom emlékére

 

Réges-régi történet ez, amely ott porosodott a dolgozószobámban, egy doboz legmélyén. Az utolsó költözésemkor került a kezembe, amikor igyekeztem mindent jó alaposan megnézni és selejtezni. A kézzel írt történet lapjai már megsárgultak, de az emlékezet fehérré varázsolta a vonalas füzetlapot, a betűk új fényben ragyogni kezdtek és életre keltek.

Az első külföldi utam a volt Szovjetunióba, azon belül Ukrajnába történt 1976. májusában. Csoportosan utaztunk, mindnyájan orosz szakos egyetemisták, de szerencsére mindenki kézhez kapta az útlevelét, az úttal járó ösztöndíj összegét pedig a helyszínen adta át a kísérő tanárunk. Azért írom, hogy szerencsére, mert az történt, hogy lemaradtam a csoportomtól és az útlevél nélkül sehogy sem tudtam volna utánuk utazni. Nem mindennapi utazás volt, ami ma már megmosolyogtat, de akkor nem volt ez olyan vicces. A szívemben dúló nagy szerelem utáni csalódás volt az oka mindennek. Egy olyan fiatalember, aki nem viszonozta méltóképpen az érzéseimet, úgyis mondhatnám, rútul becsapott. Nem tudtam feldolgozni a velem történteket, az utazással kapcsolatos információk sem érdekeltek igazán és nem figyeltem kellően oda, amikor elmondták, hol találkozunk. Én a Nyugatiban vártam a csoportot és közben írogattam a naplómba, természetesen az érzelmeimmel való visszaéléssel kapcsolatos tapasztalataimat igyekeztem papírra vetni. Egy idő után gyanús lett, hogy nem érkezik senki, és az információs irodában megtudtam, miért nem. Bár már semmiképp nem érhettem el a vonatot, mégis átmentem a Keletibe, és elhatároztam, hogy mindenképpen elutazom. Nem volt pénzem. Ahogyan ott tébláboltam, megláttam egy idős asszonyt, aki egy nagy táskát cipelt. Valószínűleg ruhákat árusított. Megszólítottam és elmeséltem röviden, hogy jártam.

– Mutassa, mije van! – utasított mogorván. Előszedtem a ruháimat és azonnal észrevette a legjobb pulcsimat. Megvette annyiért, hogy a jegyet éppen meg tudtam venni Odesszába.

– Majd imádkozom magáért, kedves – mondta búcsúzásul. „Nem is olyan mogorva” – gondoltam. Akkoriban még nem volt mobil, nem volt nálam étel, innivaló is csak nagyon kevés. A határátlépőig gyorsan eltelt az út. Csopnál le kellett szállni, átállították a vonatot a szovjet sínek távolságának megfelelően. Ekkor kezdődött csak igazán a nagy kalandom. Három férfival kerültem egy hálókocsiba. Az egyik nagyon kövér férfi megörült nekem, mert az ő fekhelye a fenti ágyon volt és elcserélte velem a jegyét. De mire megértettem, mit akar, minden átfutott az agyamon, még az is, hogy velem akar aludni, vagy hogy aludjak egy másik, vézna utassal együtt, mert ő bizony nem fér el egy ágyon. Az volt a baj, hogy annyira kövér volt, hogy nem tudott felmászni a felső fekhelyre. Cserébe a cseréért, kaptam tőle egy hatalmas szendvicset, aminek roppant megörültem. „Legalább ettől a szendvicstől már nem hízik tovább” – gondoltam magamban kuncogva. A fenti másik ágyon egy idősebb, nagyon szimpatikus férfival beszédbe elegyedtünk. Az idő is jobban telt és el is tudtam neki mesélni nagy nehezen oroszul, mi történt velem. Igaz az a mondás, hogy eső után napsütés jön, mert ez a férfi a továbbiakban nagy segítségemre volt. Reggel a férfiak előzékenyen átadták nekem a pici kis mosdóhelyiséget, ők csak egy pólót cseréltek, no, a kövér ember ide végképp nem is fért volna be. A kedves ismerősöm Kijevig utazott, de ott sem hagyott magamra, később meg is értettem, hogy miért nem. Elkísért egy úgynevezett politikai irodába és segített elmagyarázni a problémámat, és hogy miért egyedül utazom. Akkor még nem lehetett csak úgy egyedül turistaként a Szovjetunióba utazni, az utazáshoz meghívólevél kellett. A politikai tiszt azonnal ellenőrzött mindent. Millió kérdésre kellett válaszolnom. Átkutattak engem is és a bőröndömet is, még át is világítottak, de nem találtak semmi gyanúsat. Sőt! Még a segítségemre is voltak abban, hogy amikor ellenőrizték a csoportot, megtudtam legalább a címet, hová kell majd mennem. Elengedtek tehát, és ezután a mentőangyalom elvitt reggelizni, ami igazán jól esett. Még szerencse, hogy a vonaton kaptunk teát ingyen, az benne volt a jegy árában. Megkerestük a pályaudvart, betettük a csomagomat a megőrzőbe és a kedves férfi, aki talán a lányát vagy a nem létező lányát láthatta bennem, megmutatta, honnan fog indulni a vonatom este. Azután elmentünk, én már kissé megnyugodva, sétálni egy nagyot Kijevben. Már oda tudtam figyelni a nevezetességekre, észrevettem a sok szép zöld területet, ahol futottak a városlakók. Közben egészen jól megismertük egymást. De mintha valami titkot láttam volna felfedezni a tekintetében. Amikor este az állomáson elbúcsúztunk, szerettem volna elkérni a címét, hogy tudjam értesíteni, ha megérkeztem, de ő azt mondta, „én már nyugodt vagyok, biztosan megérkezik és érezze jól magát, örülök, hogy a segítségére lehettem, de nem lenne szerencsés, ha kapcsolatban maradnánk.” Megöleltem és megköszöntem azt, amit értem tett. Elmondta, hogy reggel érkezik meg a vonat Odesszába, éjjel pihenjem ki magam, hogy jól bírjam a sok tanulást és kalandot, ami rám vár. Keresem az arcát az emlékeimben, de nem találom. Erőltetem az emlékezést, de mindhiába, csak alakjának elmosódott körvonala tűnik fel, a rejtély a tekintetében és a kedvesség, a segítő szándék az, ami megmaradt utána. Megérkeztem tehát Odesszába és az állomáson kerestem volna taxit, hogy elvigyen a megadott címre, de nem volt egy sem. A pénztáros látta, hogy tétova tekintettel nézek mindenfelé, és a segítségemre sietett. Mivel nem állt senki sorban jegyért, röviden elmeséltem neki, mi járatban vagyok. Telefonált valahová és perceken belül érkezett egy dzsipszerű autó egy fiatal sofőrrel, és már úton is voltam a csoport felé. Valószínűleg ő is egy afféle politikai ellenőrző rendszernek lehetett az alkalmazottja, ahová Kijevben is bementünk, hála az előrelátó ismerősömnek. A fiatal sofőr is kíváncsi volt a sztorimra, meséltem neki is, de a vonat lekésésének igazi okát nem tártam fel előtte. Ahogy közeledtünk, a szívem kalimpálni kezdett az izgalomtól. A csoporttársaim még nem mentek el az előadásokra és nem lehet leírni azt a csodálkozást, ami látszott a szemükben, amikor megláttak.

– Mi van veled? Hogy mertél útnak indulni egyedül? – kérdezgették. Nekik is meséltem az utamról és jelentkeztem a tanárunknál az ösztöndíjam összegéért. Ő is csodálkozott, hogy pár nappal később ugyan, de mégis megérkeztem. Mivel nem volt egy aggódó típus, csak annyit mondott, hogy „biztosan jobban gyakorolta a nyelvet és többet megtanult az úton egyedül, mint a csoporttársai itt az órákon”. Ezután sietnem kellett, hogy az aznapi órákra még el tudjak menni.

– Várjatok meg, azonnal jövök, csak elszaladok a mosdóba – kértem barátnőimet, és ők erre kacagásban törtek ki. „Mi olyan nevetséges ebben?” Pár perc múlva meg is tudtam. A kollégiumban nem volt külön mosdó a nők és a férfiak számára. Angol WC volt ugyan, nem a taposós féle, amit később még több helyen megtapasztaltam, de a helyiségeket csak egy alacsony kis fatákolmány választotta el egymástól. Amint ott ülök a WC-n, egyszer egy csak egy fekete fej jelenik meg a tőlem kettővel arrébb található „helyiségben”.

– Helló! – mosolygott nevetve. Megmondta a nevét és hogy honnan jött, de ijedtemben nem tudtam megjegyezni. A következő hetekben mindig nevetve mesélte, milyen képet vágtam, amikor rám köszönt. No, azután csoportosan jártunk a mosdóba a barátnőimmel és valaki mindig őrködött az ajtó előtt, Kérdésemre, hogy miért nem figyelmeztettek, azt felelték, viccesen, hogy szaporítani akarták a meglepetések és ezzel az élményeim számát. Csodálatos hetek következtek… a sok új ismeret, ismerkedés a kollégiumban a világ négy tájáról érkezett hallgatókkal, vidám séták a barátokkal az ismeretlen utcákon, ahol le akarták rólunk szedni az egyetlen farmernadrágunkat, hogy tovább adhassák jó áron, a sok zöldséges és tejfölös étel illata, amit imádtam, a gurulós lajtos kocsiból kvaszt árusító kereskedők látványa, no és a tengerhez vezető pálmákkal övezett hosszú út, a Fekete-tenger partja. De egyszer csak eljött a búcsúzás ideje és bár ruházatunk megfogyatkozott, tudásban és élményekben meggazdagodva értünk haza.

Sokat tanultam ebből az utazásból. Megtudtam, hogy az új élmények enyhítik a legnagyobb szerelmi bánatot is, hogy sok jó szándékú, segítőkész ember van a világon, csak elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy akár egyedül is útnak induljunk és megtaláljuk őket.

Vizkeleti Erzsébet
Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.

Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. „Megtudtam, hogy az új élmények enyhítik a legnagyobb szerelmi bánatot is, hogy sok jó szándékú, segítőkész ember van a világon, csak elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy akár egyedül is útnak induljunk és megtaláljuk őket.”

    Nagyon izgalmas történet volt. Fiatalon és mondjuk orosz nyelvtudással talán én is nekivágtam volna az útnak. Érdekes volt, hogy a férfiak és nők egy szálláshelyet kaptak. A segítő társ egészen különleges férfi lehetett, de rendes volt az összes többi is. Igen, kiszolgáltatott helyzetben talán jobban észrevesszük, hogy rajtunk kivül is léteznek rendes és segítőkész emberek.

    Szeretettel: Rita

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Mit látsz ha nézel?

Edit Szabó : Mit látsz ha nézel ? Mit látsz,ha engem nézel odafent ? „Látod-e ami elvakít,ha fény burkolja be, ” a hegy tetején ,magasban

Teljes bejegyzés »

Üdvözölve

Üdvözölve Üdvözölve légy Klára asszony, Neved a magyar nők álma maradjon Melletted áll férjed egy ország bálványa, Sokáig élj Ferkó, mind ezt kiáltja Te vagy

Teljes bejegyzés »

Jó, éjszakát!

A háttérben halk zene szólt, talán Mozart, Bartók, Liszt, vagy Kodály lehetett, nem is tudom, de kétségkívül megérintett. Lehet, hogy azért, mert ma különösen sokat

Teljes bejegyzés »

Zamatos június

De zamatos ez a június, sugarat szór, tündököl fénye, forrón csókolgatja bőrömet, légben sistereg egész lénye. Sóhajtva tárom felé karom, számomra édes lélekbalzsam, illata tüdőmet

Teljes bejegyzés »

Szedte a lábát a nyár

Úgy szedte a lábát a nyár, mint az őz, s nézd, most nálunk vendégeskedik az ősz. Arany, vörös, sőt rőt színekben ropja, hűs szél pörgeti,

Teljes bejegyzés »