Álom (ami a szívemet nyomja)

Egyed-Husti Boglárka

Álom (ami a szívemet nyomja)

 

Kedves.

Megkértél, hogy ne írjak neked. Viszont ezt a kérésedet nem tudom teljesíteni. Szeretném leírni neked, hogy tegnap kimentem az erkélyre. A belváros zaja néha beszűrődött. Leültem az asztalra és rágyújtottam. Igen megint dohányzom.

Hallom, hogy mit gondolsz.

Ahogy szívom a cigit véletlenül le tüdözőm a dohányt. Kicsit köhögők, de egy Rozé fröccs segít. Igen néha iszom is a cigire. Aztán a telefonért nyúlok és tárcsázok: András, Péter, Tamás és Zoltán majd végül Kriszt. Közben az ujjaim között érzem a nikit szagát. A srácokat könnyű volt áthívni, a whisky meggyőzte őket. Olyan fél óra múlva meg is jönnek. Leülnek velem szembe és ők is rágyújtanak. Majd koccintunk.  Az idő meg csak telik. Kezdem jól érezni magam. Jókat röhögünk a srácokkal, a whisky gyorsan fogy.

Aztán kicsit fúj a szél és mintha hidegebbre fordulna az idő, az esti felhőkből hirtelen szürkeség lesz és a terasz végén megjelensz. A srácok röhögnek, te meg ott állsz némán és engem nézel.

A szemem hirtelen dörzsölni kezdem még Krisz meg is jegyzi, hogy fáradok. Próbálok röhögni, nyugalmat erőltetni, de te ott vagy.

Nézlek és látom, hogy sírsz.

A szép hajadat most összefogtad, pedig szeretem simogatni.

Az arcod tele van könnyel. Érzem, hogy az én arcomban is kezd gyűlni a könyv. Végig megy az arcomon és már nem csak Krisz látja. Sírok.

„Hé Miki minden oké?”-kérdezi Zoli, de nem válaszolok. Vége a bulinak, ők is tudják.

A whisky poharat leteszem a terasz asztalra.

Gyorsan összepakolom a szemet és bemegyek a lakásba.

Behúzom magam után az ajtót, de te bejössz a meztelen lábaddal.

Próbálom elkapni a kezed, de hideg, nem tudom megérinteni.

Majd látom ismét a szemed, kínzó, ahogy rám nézel.

Hallom a hangodat: „Miki miért? Mit ártottam én neked?”-kérdezed és én próbálom neked elmagyarázni, hogy semmit. Szeretlek, de túl késő, hogy ezt személyesen elmondjam neked. Ezért is próbálom most megfogalmazni azt, hogy semmit nem jelentett.

Miután ez megtörtént ismét előveszem a telefonom az egyetlen közös képünket nézzem. Átölelsz, mosolyogsz és tudom én is mosolyogtam.

Éreztem, ahogy megfogtad a kezem, halkan, kedvesen.

„Szabad?”-kérdezted és én ösztönösen nyújtottam feléd.

„Nézd”- mutatsz a tenyeremre és az ujjaddal egy csikra mutatsz és olyan érzések kerítenek hatalmába, amit rég eltemettem magamban.

„Ez itt az életvonal”-és most jósolsz nekem. Majd mikor megmutattad hogyan kell ezt csinálni a kezemmel megsimogatlak és a számat a szádhoz emelem és megcsókollak. A csók után a szembe nézel és ennyit mondasz a mézédes hangodon: „Szia”.

„Szia”-felelem én.

Utána olyan vad csókolózásba kezdünk, hogy életembe nem csókoltam még így nőt, ahogy téged. Tudom, te más vagy. Érzem, hogy szeretsz. Akarom, hogy szeress. Hiányzik a csókod, hiányzik a mosoly a szádról.

Ismét rágyújtok, a füst terjeng a szobába, a hamu megy a tálcára. Egy könnycsepp gördül le ismét az arcomon.

„Te egy angyal vagy”-mondom, mikor egyik fárasztó nap után átjössz hozzám és megmasszírozol.

„Nem vagyok angyal, nincsenek szárnyaim”-feleled, de megfogom arcod és olyan hevesen csókollak, hogy tudom mind a ketten elvesztünk akkor éjjel. Csókollak mindenhol, olyan gyönyörű vagy, hogy nem hiszem el.

Akkor éjjel szeretkezünk. Szerelmet vallok neked. Reggel mikor felkelek tudom, hogy te vagy az igazi.

Aztán részeges mámorba valahogy elalszom, mikor felébredek, kupi van mindenhol. Tudom, hogy mérges leszel hisz gyűlölőd, hogy szanaszét hagyom a ruháimat. Mindjárt veszekszünk, de nem szól senki. Némaság van a szobába.

„Cica”-kereslek, de aztán rájövök, hogy álmodtam az egészet. Mostanában egész sokat álmodok rólad. Egyre többet.

Próbalom tompítani, elnyomni, de az álom erősebb.

Vissza, visszatér. Az utolsó esténk, amikor a bárban vagyok. Iszogatunk. Te bejössz. Könny van a szemembe.

Rám nézel: „Mit ártottam neked?”-kérdezel és én hirtelen nem tudom miről van szó. Majd egy levelet teszel az asztalra és már tudom miről beszélsz. Csak sírsz és versz a kéziddel és egyre hangosabban kiabálsz a végén már ordítod: „Mit ártottam én neked?”

Aztán csend lesz. Eltűnsz, mint a cigiből fújt füstfelhő a ködbe. Minden este ezzel a képel alszom el és ezzel a képek kellek. Amióta az történt. Szeretlek, de már túl késő.

Te kórházban én itthon. Bogi bárcsak jóvá tehetném valahogy, akárhogy, de te nem hagyod. Hidd el nekem is fáj. Borzasztóan fáj, hogy szenvedsz. Szeretlek. Nem akartam ezt.

Tudom, hogy fáj még a leírott szó is, ami szívemet nyomja, de akarom, hogy tud én is szenvedek.

Szeretnélek ismét magamhoz ölelni, ott azt a lányt a teraszon, a bárban. Mindenhol. El akartalak venni, meg akartam kérni a kezedet. Azt akartam, hogy tud megértem rá, hogy elkötelezzem magam.

A levelem mellé teszem a gyűrűt. Tudom, nem fogod viselni. De ez a gyűrű nem lehet senki másé, csak a tiéd. Akkor vettem, mikor ápoltad anyukámat. Megláttam a boltba egyszerű kis gyűrű volt, de tudtam, hogy ez a te gyűrűd, a szerelmünk jelképe.

Bogi fáj az emlékezés. Jó a ködbe beburkolva felejteni. Azt a gyönyörű mosolyod, az kísért folyton. A szád, a kezed érintése.

Bármit írok, mindig összetépem. Ezt is félve írtam, nem mertem még egyszer elolvasni, de el akartam küldeni neked, amolyan búcsúlevélnek szánom.

Akarom, hogy tud, bárhogy is alakult köztünk én életem végig szeretni foglak és bármikor felhívatsz. Tudod a számom.

Most átadom neked ezt az írást, szeretném, ha tudnád, hogy sose foglak elfelejteni téged.

Szeretlek cica.

(a te) Mikid

 

Egyed-Husti Boglárka
Author: Egyed-Husti Boglárka

Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Mit látsz ha nézel?

Edit Szabó : Mit látsz ha nézel ? Mit látsz,ha engem nézel odafent ? „Látod-e ami elvakít,ha fény burkolja be, ” a hegy tetején ,magasban

Teljes bejegyzés »

Üdvözölve

Üdvözölve Üdvözölve légy Klára asszony, Neved a magyar nők álma maradjon Melletted áll férjed egy ország bálványa, Sokáig élj Ferkó, mind ezt kiáltja Te vagy

Teljes bejegyzés »

Jó, éjszakát!

A háttérben halk zene szólt, talán Mozart, Bartók, Liszt, vagy Kodály lehetett, nem is tudom, de kétségkívül megérintett. Lehet, hogy azért, mert ma különösen sokat

Teljes bejegyzés »

Zamatos június

De zamatos ez a június, sugarat szór, tündököl fénye, forrón csókolgatja bőrömet, légben sistereg egész lénye. Sóhajtva tárom felé karom, számomra édes lélekbalzsam, illata tüdőmet

Teljes bejegyzés »

Szedte a lábát a nyár

Úgy szedte a lábát a nyár, mint az őz, s nézd, most nálunk vendégeskedik az ősz. Arany, vörös, sőt rőt színekben ropja, hűs szél pörgeti,

Teljes bejegyzés »