Kíméletlenül érkezik a szélroham, alig hagy időt az előző után és szinte azonnal vonja is magával a következőt. Mindegyik kegyetlenül beletép a sínek közé nőtt virágba, újra és újra földhöz teremtik karcsú testét. Végeláthatatlan az ádáz támadás, amely nem könyörül meg rajta, hiába verdesi össze rimánkodva gyönge szirmait. Naponta szembesül kilátástalan helyzetével, mellyel kénytelen egyedül szembenézni, hiszen közel és távol sehol a társai. Magányosan, folyamatosan küzd az elemekkel.
Mit gondolhatott az anyatermészet, amikor ezt az ártatlan életet kitette ennek a könyörtelen helynek? Amikor arra ítélte, hogy a vas börtönébe eresszen gyökeret és az erős, állandó huzatban szökkenjen szárba?
Mert gondolkodik az anyatermészet, effelől ne is legyenek kétségeink. Gondolatai a növények. Különben hogyan fordulhat elő, hogy az emberek előtt ismeretlen, de még madarak vagy rágcsálók által sem látott helyen tarka virágok, hatalmas fák nőnek? Na és a folyók? Mi irányítja, mi tereli őket a legkülönfélébb helyekre, vad rengetegekbe, rendíthetetlen sziklák útjába? Ez mind az anyatermészet műve, amely pontosan követi a maga alkotta szabályokat.
Nem kivétel ezalól az adott virág sem. Teremtője pontosan tudta, hogy bírni fogja mostoha sorsát. Hogy hiába zakatol el fölötte minduntalan a mázsás vonat, úgysem tud kárt tenni benne, hiszen képtelen letérni a sínpárról. Hogy a rettenetes monstrum soha nem érhet ahhoz a gyenge teremtéshez, hiába van az olyan közel hozzá. S annak ellenére, hogy vonszolja maga alatt a huzatot, az sem képes roncsolni a növényt. Megrángathatja ugyan, akár földre is taszíthatja, de hajlékony szárát el nem törheti, leveleit és szirmait helyükről ki nem szakíthatja. Kellemetlenséget okozhat neki, de kárt nem. Ő akkor is tovább fog nőni, tovább fog illatozni, naponta kibontja szirmait, kitárja leveleit, s megfürdik a pillanatnyi napfényben is. Talán cudarabb otthonra ítélték, mint a többi virágot, még sincs elveszve.
Mert aki túlél valamit, annak nincs oka panaszra. Életben maradt, tehát erősebbnek bizonyult a nehézségeknél, legyőzte őket és ezáltal megnyerte a maga csatáját.
Egészen addig nem lehetünk tisztában vele, hogy mennyire ellenállók is vagyunk mi, hogy mennyi mindent kibírunk, míg szembe nem kerülünk a megpróbáltatásokkal. Mikor az egyetlen választásunk az, hogy kitartunk, akkor ismerjük meg igazán az erőnket. Az erőt, amit azért kaptunk, hogy tudjunk élni, ne csupán létezni. Mert élni nehéz, de mindenképp érdemes! Méghozzá a jelenben, nem a múltban és nem a jövőben. Nem kell, hogy mindenre készen állj a mostban, elég, ha bátor vagy cselekedni és meglátod, hogy többre vagy képes, mint hinnéd.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable