Következő megálló
Egyed-Husti Boglárka írása
A kerekek halkan szinten álomszerűen suhantak a sínre én meg félig ázottan vártam már a következő metró szerelvényre. A lámpa is csak pislákolt, páran álltak még rajtam kívül a peronon, hiszen ez volt az utolsó járat, az éjféli utasok számára.
Aztán végre begurult a szerelvény és szálltunk fel. Mikor leakartam ülni azt hittem rosszul hallok, amikor ezt mondta be a hangos bemondó: „kérem vigyázzanak az ajtók záródnak az autizmus megálló következik”.
Hiszen ilyen megálló nem is létezik, nincs is ilyen tiltakoztam az agyammal és egyre hevesebben vert a szívem. Fokozatosan villódzott Körülöttem minden és amikor számon szerettem volna kérni bárkit is az eme tévedés bemondása miatt csak megvonták vállukat és ennyit fűztek hozzá: „nincs itt semmi látni való kérem haladjunk tovább”.
Nem volt mit tenni, le kellett szállnom. A megálló egyszerre volt tiszta és zavarba ejtő. Hangos és csendes. Fényes és halk. Nem tudnám semmihez sem hasonlítani.
Aztán egy halk zene szólt benne, kellemes dallamok szűrődtek át a kusza rendszeren keresztül.
Aztán csend lett, szinte ordítón nagy csend. Az embernek hirtelen sikítani lett volna kedvem, hogy a saját hangját meg hallja ebben a csendben.
Utána elkezdett hullámozni a padló majd kalapálni és egyszerre ütemesen keringett minden és mindenki ebbe az egész rendszertelen semmibe.
Aztán végre minden meg nyugodott és helyére került igaz csak egy kis ideig mert utána kezdődött az egész elölről.
Hát igen-gondoltam magamba-ilyen lehet egy autista megálló.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.