Még úgy megkérdezném

Úgy tűnik most, mintha az a nap délben kezdődött volna; a reggel és a délelőtt  belefolyt a hétköznapok monotonságába. Alig húsz évesen könnyed vagánysággal löktem a biciklit a támaszhoz – mert az ebédidő annyira rövidnek tűnt mindig –, és mentem volna fel a konyhába, mikor anyám a hátsó gangnak árnyat adó vadszőlő mögül rám szólt.

– Gyere ide fiam, itt van édesapám, beszélj már kicsit hozzá!

Jó, hogy itt van, gondoltam, mindig örültem, amikor megjelent a kisajtóban a nagybajszú ábrázata, de ez most olyan különösen hangzott, mintha anyám az atommaghasadásról akart volna diskurálni velem.

– Valamit el akar mondani, vagy…

– Nem azért, hanem mert beteg. Elhoztuk délelőtt. Az orvos szerint nem maradhat otthon, édesanyám etetni sem bírná, nemhogy felültetni.

Az az „édesanyám”, anyám második anyja volt, de számára az is „édes” volt. Gyerekként kapta, az igazi anyjáról alig voltak emlékei.

Mentem azonnal, de a beszélgetésből nem lett semmi, mert a betegség kiszívta az erejét, és már aludt, mire beértem. Napok teltek, de az a régi mesélős ember mint egy darab fa feküdt, és csak néha szólt, ha kérdezgettük mije fáj, mit segítsünk. Egy hét is eltelt, és olyan természetes volt, hogy mielőtt dolgozni mentem, vagy onnan hazaértem, benéztem hozzá, megigazítottam a vánkost, vagy a dunnát, szóltam hozzá pár biztató szót. Ebből a megszokásból anyám furcsa viselkedése zökkentett ki, amikor egyik nap hazaérve, a kertből szólogatott hangosan.

– Menj már be édesapámhoz!  – A hangja annyira más volt, mint szokott, hogy zavarba jöttem.

Eddig is benéztem mindig, ha jöttem, miért mondja most mégis. Matattam a takaróval, meg az asztalon tettem vettem, amikor anyám bejött.

– Elaludt megint? – kérdezte.

– Igen alszik, de olyan gyorsan szedi a levegőt.

– Az orvos is kint volt délelőtt, nem sok jót mondott. Nagyon ideges lettem reggel, miután elmentél, szóltam a nénédnek is, meg az öcséd is benézett, mert… mert. Az a helyzet, hogy kért egy pohár vizet édesapám. – Kicsit mintha szégyenlős zavarában mondta volna ezt.

– Nem csoda, hisz lázas is lehet, meg hát a gyógyszerek – próbáltam okosat mondani.

– Nem szokott ő reggel vizet inni, legalábbis én úgy emlékszem. Elmentem édesanyámhoz biciklivel, hogy mondja már meg, szokott-e vizet inni, vagy a betegség miatt van ez.

– Ezért elment? És mit mondott a nagymama?

– Azt mondta, harmincnégy év óta vannak együtt, de azóta ő még nem látta, hogy a nagyapád vizet ivott volna.

– Dehogynem, ivott az vizet, emlékszem rá. Amikor nyolc éve ketten arattunk, akkor biztosan ivott – próbáltam emlékezni, hogy is volt az a kegyetlenül meleg nap

Jól emlékeztem, hogy amikor kiértünk mi ketten gyalog a learatandó rozstáblához, már reggel hétkor is dögmeleg volt. Akkor mutatta meg nagyapám, hogyan kell kötelet fonni a rozsszálakból, amivel a kévéket kötöttük később. Igen, akkor ivott vizet biztosan, mert le is ültünk a kéve mellé, amit én „markoltam”, előbb, és raktam, amíg kévényi nem lett.

– Cseréljünk egy kicsit, vágd te, majd én markolok – mondta meglepetésemre, és akkor húzott nagyot a vizes demizsonból.

– Én még sose kaszáltam, belevágok a földbe biztosan – mentegetőztem, de ahogy ránéztem, láttam, hogy nem ellenkezhetek, nagyon megviselte a munka.

Engem is meglepett, hogy sikerült úgy lendítenem a kaszát, hogy ne fúródjon a földbe a hegye.

– Így jó! Látod, megy ez! Csak arra figyelj, hogy jól told meg, hogy a takaró kivigye, úgy nem dől el, hanem ráfekszik az állóra. Könnyebb úgy felmarkolni.

Amikor odaléptem az ágyához, és elkaptam a tekintetét egy pillanatra, ugyanolyan fáradtnak tűnt mint akkor ott a gabona tarlón. Úgy beszéltük anyámmal, maradok ott az ágy mellett, olvasgatok majd, és ha kell valami segítség, azonnal észre vegyem. Be is sötétedett, villanyt kapcsoltam, hogy lássam a betűket a könyvben, de valahogy nem ment az olvasás, túl vidám volt az a történet.

Nem volt mit tennem, csak amolyan belső kényszerből igazgattam a párnát, tettem arrébb a borosüveget, ami már csak félig volt. Napok  alatt fogyott el a félliternyi bor, anyám óvatosan adagolta, ha a beteg erőtlen hangon megszólalt: „Lányom, töltsél már egy picit!”. Hiába emlékezett nagyanyám úgy, hogy az embere sosem ivott vizet, azért még nem lett belőle ivós ember. Csak úgy, megitta a saját borát, esetleg a szomszéd tanyákban fogadta el, ha megkínálták, de sohasem járt kocsmába. Igaz, templomba se nagyon. Nem volt ő istentagadó, csak valahogy messze volt a templom. Káromkodni is egyszer hallották, amikor baltával levágta az ujja hegyét. Talán ki sem szaladt volna a száján, hogy „a máriás…”, ha sikerült volna visszaragasztani az ujjpercét. Nyomta vissza a helyére, amikor megtalálta a tőke mellett, de nem akart az visszaforrni. Akkor az egyszer volt orvosnál életében, meg most látta újra orvos, amikor anyám kihívta. A kilencvenhez közeledett, nem mondhatni, hogy zaklatta volna az orvosokat.

Csak néztem a fakó arcát, tudtam, hogy ébren van, de nem akartam zavarni a kérdéseimmel. Pedig de sok történetét szerettem volna újra hallani, amiket gyerekként kifüleltem, amikor ők, a felnőttek beszélgettek. Jó lett volna megkérdezni, hogy majd’ hatvan évvel azelőtt hol aludt, amikor Kecskeméten az a nagy földrengés volt. Arra emlékeztem, hogy reggel, amikor odaértek azzal a másik emberrel, elszörnyedtek a látványtól: Egyetlen ép kémény sem volt a városban. Indultak is vissza haza – több, mint ötven kilométerre –, amint nyélbe ütötték az üzletet a tanyasi emberrel, akitől azt a három marhát vették. Biztosan beszéltek közben olyanokkal is, akik ott voltak, ahol megnyílt a föld, és mesélte-e akkor nekik valaki, hogy nézett ki a városháza romokban. Talán majd holnap megkérdezhetem. Cikáztak az agyamban, miket kell majd tisztáznom, hogyan is történt, mert minden történetet csonkának éreztem.

Biciklizni sem láttam sohasem, mégis ezerszer hallottam felemlegetni, hogyan állították meg a csendőrök, amikor Félegyházára ment volna a bátyja biciklijével. Úgy akartam hallani, hogy csak nekem mesélje; a csendőr messziről intett, hogy szálljon csak le ott előtte és mondja már el, ki fia borja, kié a bicikli, meg egyáltalán hova tart. A csend őrét nagyon meglepte, amikor az akkor még igencsak fiatal nagyapa majd átment a lába ujján, és elsuhant mellette, egyenesen neki a szalmakazalnak. Jót mulattak rajta, de meg is lepődtek a kuncsaft szemtelenségén, amikor útjára bocsátották. Kicsit kereste a szavakat nagyapám, de a végén mégis összeszedte magát.

– Hajják, csöndőr urak, ha megkérhetném magukat! Egyikük megfogná a biciklit míg felülök rá, aztán meg kicsit, ha megtolnának ott, ahol olyan keményebb az út.

Arra riadtam, lecsúszott a keze a dunnáról, és lógott az ágy mellett. Odahajoltam, hogy felemeljem, és a mellére tegyem, mint ahogy a másik is volt. Csak néztem az ujjait. Meggörbülve, ráncosan feküdtek a tenyeremben, csak az az egy mutatóujj állt mereven, amiről hiányzott a köröm. Nem akart a többivel sorba állni, hanem mintha a sorsot fenyítené, mutatott valahova messzire, sértődötten, hogy ő még csak meg sem tud görbülni. …és a bajusza! Igen, a bajusza! Rendetlenül, mint amibe madár próbált fészket rakni, úgy ágaskodott az össze-vissza. Nem szokott ez így lenni… esetleg ha! Igen, amikor jókedvében felhajtotta a pici pohár bort, és a keze fejével végig törölte; akkor. De akkor jött a nóta is, ha anyám nem volt a közelben. Ő lepisszentette az öreget, ha a jókedv túlcsordult: „Édesapám, nem disznóvágáson vagyunk, hogy nótázzunk!” Pedig nem volt igaza, hisz ő is énekelgetett kislány korában téli estéken. Emlékeiben úgy éltek azok a hosszú téli esték, amikor még se tévé, de még rádió sem volt, hogy a testvéreivel lesték az öreget, lesz-e nóta estére. Úgy volt az, hogy ha az öreg csupán egyetlen pohárral is többet ivott, akkor vacsora után ott maradt mindenki az asztal körül, és hasadt a nóta.

Mostanság is lelkesen csatlakozott a nótához bármely férfiember, aki a közelben volt. Úgy szólt az, hogy „Juhászlegény szegény juhászlegény…” és akkor megpederte a bajuszát, s újra felfelé állt a vége. Nóták közben jöttek a fiatalkori történetek, amikbe valahogy mindig beleszőte Bogár Imrét. Csak úgy emlegette a hajdani betyárokat, hogy a Bogarak. Szerinte Bogár Imrét nem is végezték ki, mert az még évtizedekig fel-feltűnt a vásárokban valamelyik rokonával. Szájról szájra járt a vásározók közt, hogy „Itt vannak a Bogarak, látták őket”.

Szavaimból úgy tűnhet, számára a bor körül forgott a világ, pedig dehogy! Dolgozott ő, míg bírta, látástól vakulásig, – ahogy mondani szokás.

Még az a három hónap sem tudta rossz útra vinni, amikor negyvennégy őszén bejöttek az oroszok, és fel sem engedték a pincéből. Lopóval a kezében támasztotta valamelyik hordót, ki kellett szolgálnia a győztes hadat. A tanyasorra bekvártélyozott katonák közül mindig volt néhány, aki úgy érezte, dalba kell öntenie búját, bánatát, és közben tartotta a bögrét, hogy nagyapám engedje tele borral. Tavasz elején aludt újra fent a szobában, amikor minden hordó kiürült. Az oroszok is tovább álltak, csak a felfordulás maradt utánuk.

Olyan csendben nyílt az ajtó, hogy meglepett, amikor anyám megszólalt mögöttem.

– Menjél fiam, feküdj le, reggel úgyis korán mész, aludnod kell!

– Jó nekem így, itt maradhatok akár éjfélig is. Olvasgatok csak – füllentettem.

– Nekem úgyis van itt dolgom még, menj csak!

Még egyszer úgy szemből végignéztem a nagyapámon, visszatoltam a kezét, mert újra lecsúszott az ágy szélén, majd az ajtóig hátrálva mondtam anyámnak. – Szóljon csak, ha nagyon elfáradt, visszajövök én!

Gyorsan elnyomott az álom, hiába akartam végiggondolni, miket is kérdezek majd holnap délben, amikor hazajövök ebédelni… vagy este, ha ébren találom még. Álmodtam-e, nem tudom, csak az ajtó finom nyikorgására ébredtem, mint minden reggel, ha apám benézett hozzám és mondta: Húsz perc múlva hat.

Most nem mondta, csak az ajtó hangja karistolt bele tompa világomba, amire szinte felpattantam. Néztem anyámat, ahogy a félig nyitott ajtón behajol, majd csendesen megszólal.

– Gyere fiam, öltöztessük fel, mert ha…

– Meghalt?

Nem válaszolt, csak behúzta az ajtót, magamra hagyott a furcsa döbbenetemmel. Nem sírt, csak a fegyelmezett fájdalom botladoztatta szavait.

Amikor újra beléptem a betegszobába, olyan volt, mintha semmi sem változott volna. Egy fehér inget készített már oda anyám, azt kellett segítenem, hogy ünneplőbe lássák majd még utoljára az ismerősök, rokonok.

– Ültesd fel fiam, majd én szépen rácsúsztatom a fején át, csak a kezét emeld, hogy egyből arra is ráhúzzuk az inget.

Tartottam én, rá is csúszott a jobbkezére az ing, majd óvatosan a balra is. Csonka ujja ugyanúgy mutatott valahova, mint pár órával ezelőtt. Különös érzés volt, sohasem gondoltam volna, hogy én csak úgy fogom a kezét, amikor már túl van mindenen… Belém nyilallt, hogy mi még sohasem fogtunk vele kezet. Anyámra lestem, aki éppen akkor elfordult, a könnyeit itatta, hát óvatosan a tenyerembe csúsztattam a kezét, és megszorítottam. Igaz balkézzel történt, de mit érdekelt engem, akkor is kezet fogtam vele. Még a tizenkilencedik században született, és lekezelt velem. Beszélhetett volna akár Kossuth Lajossal is, vagy… Vagy arról, hogy élték meg a századfordulót, hogy lett az ezernyolcszázból ezerkilencszáz? Ezerkilencszázban már tizenhárom éves volt, már tudatosan élte meg a dolgokat, már… igen, már szerelmes is volt biztosan. Emlékezne-e még arra a lányra, ha megkérdezném… ha megkérdezhetném.

Szégyelltem, hogy nem sírok, hanem ilyen hétköznapi dolgokon töprengek, de valahogy olyan jólesett. Nem is gondoltam akkor, hogy azokat a tőle hallott történeteket majd nekem kell kiegészítenem, hogy egész életemben lesem majd álmomban, hátha benéz a kisajtón, vagy csak úgy megjelenik, felemeli azt az ujját, és ránk mosolyogva mondja: Azt danoljuk el gyerekek, hogy: „Juhászlegény szegény juhászlegény…”