Ahogy felnövök

Megszülettem, növekedtem, s amint értelmem engedte, arra gondoltam, de jó lesz, ha felnövök. Elérem majd a poharat, a komód tetejére biggyesztett távirányítót is és, ha fel akarom kapcsolni majd a lámpát, felnőttként már nem fogok senki segítségére szorulni. A felnőttek nem félnek sem a jetitől, sem a sárkányoktól és gonosz boszorkáktól, de még a szörnyektől sem! Ezért nagyon vágytam rá, hogy én is felnőtt legyek! Néha el is játszottam, hogy elmegyek dolgozni, bevásárolni a boltba, vagy ebédet főzök a kicsikémnek.

Aztán kamasz lettem és úgy éreztem, hogy már fel is nőttem. Dühös voltam, hogy noha már felnőtt vagyok, senki sem kezel igazi felnőttként. Mindezt miért? Mert kevesebb évet éltem még, mint tizennyolc. De nem az évszámok határoznak meg! Felnőtt vagyok és kész! Gondoltam.  Mérges voltam és dacoltam. Jogaimat, mi a felnőtt korral jár, kértem, sőt követeltem, a kötelességeket viszont, mint a szennyest, a szoba sarkába vágtam.

Betöltöttem a tizennyolcat, és büszkén, sugárzó arccal nyugtáztam, hogy most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy bizony felnőttem.

Fiatal éveimben, felnőttségem boldog tudatában kalandoztam, szórakoztam, dolgoztam is, de azt bizony nagyon untam. Felelősség? Ezzel is hadilábon álltam. Egy életem van, holmi felelősségre minek pazarolnám? Szabad vagyok, szárnyalnom kell, felelősség kerülj el!

Aztán megházasodtam, s tudtam: tényleg felnőttem. Házas vagyok, hűséges, igazán érett és komoly.

Ám gyerekem született, s mihelyst megpillantottam: tudtam, hogy eddig csak egy álomvilágban éltem, mert felnőtt igazán csak most lettem! Gondoskodnom kell róla, értékeket átadnom, nevelnem, éjszakánként virrasztani, ha beteg, s tudtam: életem hátra lévő részében örökké aggódni fogok. Ha nagyon nem is, egy kicsit biztosan. Megpillantottam, s megértettem, mily’ nagy kincs a felelősség. Szerencsés voltam: ha segítségre volt szükségem olykor-olykor, szüleimre számíthattam.

Aztán megnőttek a gyerekek, kirepültek, s tudtam: felnőttem. Elvégre is sikeresen felneveltem több mint egy gyereket!

Aztán dolgos szüleim háta egyre görnyedt, erejük fogytán, s segítségkérés helyett már én adtam a segítséget. Ekkor döbbentem csak rá, hogy ez az igazi felnőtt élet.

Teltek az évek, eltemettem őket és régi fényképeiket nézegetve fájdalmasan mart belém a keserű tudat: nincsen anyám, sem apám: ezzel végleg, visszafordíthatatlanul, örökre felnőttem. Zokogva simogattam képeiket, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak újra gyerek lennék! Soha, de soha nem akarnék felnőni, ott ücsörögnék az ölükben egész álló nap! Mindig láb alatt lennék, éjszaka vagy tízszer is felébrednék, hogy altassanak vissza, csak azért, mert szeretem őket és szeretem, ha hozzájuk bújhatok.

Újabb évek szálltak tova, s nagyszülővé váltam. Megszületett szemem fénye, fiatalságom tükre, az élet reménye, a drága kis unokám.  Megszületett és tökéletesebb, mint a kerek világ. Tudtam, most rajtam a sor, hogy ott legyek, ha gond van. S már egészen bizonyos voltam afelől, hogy egy érett, hosszú életet megélt, bölcs felnőtt lettem.

Nőtt, növögetett a kis unokám, s ahogy értelme egyre virágzott, hajam őszbe borult, testem ráncos lett, mint egy több száz éves fa sokat megélt kérge, sajgó hátam, fajós lábam ellenére szinte kivirultam, ha meglátogatott. Ilyen egy sokat megélt vénbe hajló felnőtt.

Aztán éreztem, erőm fogytán, segíteni igazán már nem tudok, arra talán már én szorulok.

Aztán jött a nap, az a bizonyos. Amikor az ember tudja, hogy elillan az utolsó, leheletnyi ereje, s a halálos ágyamon behunyt szemmel rájöttem: még annyi mindent nem csináltam, a mindenhez képest szinte semmit sem tudok, s vannak hibáim, amiket még vénségemre sem tudtam levetkőzni. Rájöttem, s egy jót mosolyogtam: valójában soha sem nőttem fel. Hiába ácsingóztam azért, hogy felnőtt legyek, aztán sírtam azért, hagy maradjak még gyerek, butaság volt mindkettő. Így halok hát meg, egy mindig kíváncsi, sokszor morcos, de jószívű örök gyerekként. S már majdnem kileheltem a lelkem, amikor még eszembe jutott egy kérdés: vajon mások is gyereknek érzik magukat halálukkor? Ők is rájönnek, hogy sosem nőttek fel? Vagy ez csak ilyen speciális rám jellemző dolog? Gondolatban gyorsan elbúcsúztam a szeretteimtől. Ágyam körül álldogáltak, de beszélni már nem tudtam. Elbúcsúztam, aztán vége: most, hogy meghaltam, üdvözlöm azokat, akik már vártak engem, aztán kiderítem ezt az örök gyerek dolgot. Valami magyarázat biztos van rá. Vagy talán itt, a túlvilágon….itt is fel lehet nőni?

Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...