A végtelen út, s a tó mélye,
Összeér a pillanat megtört fénye.
Ahogy a sín kanyarog a parton,
S a víz felett lebeg a nyári alkony.
A sínen nyugszik egy régi kalap,
Rozsdás vasak közt, hol megállt a nap.
Hordta egy lélek, ki messzire ment,
De a kalap itt maradt, mint halk üzenet.
Csengő habok közt elmerülök,
Ruhástul sétálok, mélybe szökök.
Lábujjhegyen lépek a víz alján,
Selymes csend ölel, ahogy egy bársony nyaklánc.
A víz súlya nyom, de én könnyedén,
Lebegve járok, mint egy álomlény.
Az alján puha homok, s halk sóhaj,
A világ itt lent nyugodt, oly fényes, mint a hollóhaj.
A víz tükrén egy hűtlen arc néz vissza,
Hideg tekintet, melyben látszódik régi bűnök titka.
Kérdő szemek, melyek szinte vádlón szólnak,
„Te vagy az, ki egykor elhagyta a nyugalmat?”
Próbálom lerántani, magamról, lehántani,
Tapad, mint egy árnyék, de a lelkemnek már nem tud ártani.
Minden mozdulatom lassú küzdelem,
Lent a víz alatt, hol a szabadság büntetlen.
Ahogy a harc véget ér, a víz lassan tisztul,
Tükörképem elmosódik, a fájdalom is kihuny,
Megbékélek végre, elmém megnyugszik,
S a hűtlen arc helyén most csak béke virágzik.
A sínek mentén, hol elhal a zaj,
Csak én maradok, és egy ősi dal,
Kalapom ott vár, s én lehajolok,
Hogy felvegyem, s új útra indulok.