Imádom, hogy mindig én vagyok a középpontban. Gyertek, csinos anyukák, puszilgassatok kedvetekre! Megtapogatom a formás domborulataitokat, összenyálazom a finom porcikáitokat, talán még rátok is cuppanok. A pocakom tájékát óvatosan csiklandozzátok, mert ha így folytatjátok, akkor rövidesen telerottyantom a pelusomat az izgalomtól!
Nahát! Máris meguntatok? Persze, menjetek csak a konyhába csevegni, onnan úgyis minden mozdulatomat láthatjátok. Én addig jól elleszek itt a nappali bolyhos szőnyegén Füles úrral és Dínó bácsival. Fura álmom volt az éjjel, ők majd segítenek nekem megfejteni. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy a fejem magasan lebegett a padló felett, és sokkal messzebbre elláttam, mint most. Nagyon félelmetesnek és szokatlannak tűnt az egész. Fel is riadtam az éjszaka közepén, anya alig tudott megvigasztalni, nehezen aludtam vissza.
Nézzenek oda, megérkeztek az örök késők! Bár nekem egyáltalán nem hiányoztak. Ezt a Cicavirág nevű, pufók babát ki nem állhatom, de az anyja ezúttal is ideteszi mellém. Babát a babához, anyukát az anyukához. Én ugyan nem fogok játszani vele. Igazi bajkeverő a srác, nem fér a bőrébe, állandóan csúszik-mászik mindenhová. Figyelmeztetlek haver, Füles úrhoz és Dínó bácsihoz egy ujjal sem nyúlhatsz! Neked ott van a dömper, lökdösd szépen a másik irányba, minket pedig hagyjál békén!
Most sem bír a fenekén maradni. Ezek az izgága babák csak abból értenek, ha nagyot koppan a buksijuk valami kemény felületen, aztán csodálkozva bömbölnek. Úgy látom, Cicavirág a dömperbe kapaszkodik. Vajon mire készülhet? Biztosan fel akar mászni rá. Alakul a dolog, nagyon elszántnak tűnik a kis gazfickó, mindkét kezével a műanyag platóra tenyerel. Nem elégszik meg ezzel, még tovább merészkedik, a húsos térdei lassan a levegőbe emelkednek, csupán a talpai vannak a földön. Várjunk csak! Azt hiszem, ez a fiú járni akar!
Na, bumm, erről beszéltem. Lehet ordítani, Cicavirág! A dömpernek kerekei vannak, még szép, hogy elgurul. Sejthetted volna, hogy ebből nagy bukfenc lesz. Egy kicsit sajnálom azért szerencsétlent, elvégre három hónappal fiatalabb nálam, keveset tud még az életről. Megkímélhetné magát a keserű csalódásoktól és a horzsolásoktól, ha az olyan tapasztalt, bölcs babák példáját követné, mint amilyen én is vagyok. Manapság nem divat hallgatni az idősebbekre, vakmerőek a fiatalok. Nem is tudom, mire számított. Hogy úgy fog sétálgatni, mint az anyja? Minek? Semmi értelme. Ha egy baba menni akar valahova, akkor felkéredzkedik a szülei nyakába. Tiszta őrültség a saját lábain járni.
Rendszeresen visszatérő dilemma ez mindenkinél. Bevallom, néha én is eljátszadozom a gondolattal, hogy milyen lehet totyogni mászás helyett, de aztán gyorsan elfelejtem, semmi szükségem a felesleges kockázatokra. A végén még összetörném magam, és sírnék a fájdalomtól. A puha szőnyegen, a kényelmes ágyikómban és az árnyékos babakocsimban nem érhet baj. Négykézláb biztonságos az élet. A régi, jól bevált dolgokat nem szabad felcserélni a veszélyes újdonságokra. Előbb, vagy utóbb Cicavirág is megtanulja majd, hogy az ő helye lent van a földön a többi baba között.
Megáll az eszem, ez a rosszcsont tényleg nem adja fel. Már csak röhögni tudok rajta, jól szórakozok a botladozásain. Ezúttal a fotelt szemelte ki magának, abba csimpaszkodik. Arról lehet ám igazán nagyot esni. Megint a lábaira áll. Pillanatokon belül úgy fog eldőlni, mint ahogy apa szokott, amikor esténként ráborul anyára az ágyukban. Szegénykék, mindig hangosan nyögnek közben, kellemetlen érzés lehet nekik.
Mi ez az ujjongás? Tényleg képesek vagytok félbehagyni a csevegést, és kijönni a konyhából ezért a produkcióért? Anyukák, velem foglalkozzatok, ne vele! Egyáltalán nem nagy szám, hogy a gézengúz megtett két lépést. Na jó, talán hármat, de úgyis mindjárt elesik. Erre bárki képes. Nézzétek, hogy harapdálom Füles urat! Kinyomom a szemét, és letépem az orrát. Ez sokkal érdekesebb! Rám már senki sem figyel?
Author: Kapás Tibor
Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...
