Egész éjjel tombolt a vihar, csak a hajnali órákban csillapodott le. Az ébredező nap kósza sugarai álmosan bukdácsoltak a leszakadt faágakban, aztán erőre kaptak, és perzselő forróságot árasztva hamar felszárították a víztócsákat. Rövidesen elillant a reggel nyugalma is.
Anyám örökmozgó szomszédja nem szeretett sokáig aludni, lendületesen fordult be rozzant kocsijával az utcába, a bőgő motort és a csikorgó fékeket lelkes ugatással díjazták a környékbeli kutyák. Az öreg leparkolt a drótkerítés előtt, kiszállt, és határozottan becsapta maga mögött az ajtót, jelezve ezzel a későn kelőknek, hogy ő márpedig ezt a verőfényes vasárnapot munkával fogja eltölteni.
Angyal szomszéd, akit a háta mögött Ördögnek hívott mindenki, történetesen még nem költözött be a házába, de mentségére szóljon, hogy már legalább egy évtizede dolgozott az ügyön rendíthetetlenül. Bárki kérdezte, ő azt válaszolta, hogy karácsonyra már egészen biztosan elkészül a felújítással. Hogy melyikre, azt nem osztotta meg az érdeklődőkkel.
A bácsika sietősen kipakolta az autóból a sarokcsiszolót, a fúrógépet és a szerszámosládát, közben hangosan dicsérte magát, amiért ma kivételesen minden fontos eszközt elhozott, amire csak szüksége lehet a teendőihez. Mielőtt bement volna a házba, gyorsan körbejárta az udvart, hogy ellenőrizze minden rendben van-e. Hát, nem volt rendben.
A gazzal benőtt kert ékköve, a fenséges trónus, a biztos lábakon álló pottyantós vécé úgy ahogy volt, odalett. Az ítéletidő nem kímélte az árnyékszéket, az erős szél felborította, és darabokra törte az éjszaka folyamán. A földön szanaszét heverő deszkákat látván percekig káromkodott a szépkorú úriember. Bármennyire is fájt neki a veszteség, sokáig nem szomorkodhatott kedvenc szélöblítéses illemhelyének maradványai felett, mert mélyről jövő nyomást érzett szervezetében, amely türelmetlenül kívánkozott a külvilág felé. A háza azonban mosdó híján még nem állt készen a természetes szükségletek kielégítésére.
Angyal szomszéd nem esett kétségbe. Született problémamegoldó volt, ez a helyzet sem tudott kifogni rajta. Berohant az épületbe, ahonnan hamarosan fúrás-faragás és kalapálás zaja szűrődött ki. Erőfeszítéseinek meglett az eredménye. Frissen barkácsolt csodájával a kezei között a néhai latrina földbe ásott üregéhez sietett. Ott aztán elhelyezte mesterművét, és büszkén gyönyörködött benne.
A fából készült szúrágta szék még a homokos talajon is billegett, a háttámlája félig lógott, az ülőkéjébe vágott kör alakú nyílás pereméből néhol szálkák álltak ki. Mindezek semmit sem vontak le az értékéből, hiszen a divatos formatervezés és az igényes megmunkálás hiányát bőven feledtette a magasztos funkcióra való képesség ígérete. A legnagyobb, már-már világszabadalomért kiáltó újítást kétségtelenül az oldalfalak és az ajtó teljes mellőzése jelentette, így elhanyagolható mértékűre csökkent a jövőbeli szélviharok általi károsodás veszélye. Átgondolt koncepció valósult meg, amely már csak arra várt, hogy végre használatba vegyék.
Az öreg előkotort a tragacsa kesztyűtartójából egy tekercs papírt, majd hozzálátott, hogy felavassa a még érintetlen budit. A nadrág letolva, a világ letojva járult hozzá a produkcióhoz. A heves durrogásokkal tarkított előadást dallamos csiripeléssel kísérték a madarak, a zöld legyek zümmögve táncoltak, a zamatos illatkavalkád pedig könnyet csalt mindazok szemébe, akik részesültek benne.
Az érdeklődés várakozáson felülinek bizonyult, a közvetlen szomszédság ugyanis a dróthálós kerítésen keresztül tekintette meg az ősbemutatót. Az udvaron labdázó kisgyerekek, a verandán reggeliző felnőttek és a templomból hazatérő özvegyasszonyok retinájába egyszerre égett bele a látvány.
Angyal úr azonban nem jött zavarba, összeráncolt homlokkal koncentrált a műveletre. Eközben a tekintete találkozott a locsoláshoz készülődő, ugyancsak aggastyán Béláéval, aki felismerve a meghitt pillanatban rejtőző páratlan lehetőséget, örvendezve köszönt át vén cimborájának: „Jó megkönnyebbülést, szomszéd!”
Author: Kapás Tibor
Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...
