Mosolygó felhő
Emma ismét bement a kórházba meglátogatni beteg sógornőjét. Hogy segítsen neki megtalálni az utat, amely egyetlen fiának az apjához, Klári egykori nagy szerelméhez vezet. Az ember nem hinné, mennyit számít a titkok felfedése, amikor megérinti az elillanni készülő élet előjele. Az ember mindent el akar rendezni, lerántani a leplet a rejtélyekről, bevallani annak, akit szeret, hogy szereti, megmondani annak, akit tisztel, hogy tiszteli és annak, akit utál, hogy utálja. Az ember hinni kezd abban, hogy van beleszólása a sors dolgaiba. Ezt hitte Klári, a betegágyon tehetetlenül fekvő, ám régi szépségében ragyogó, csinos és fiatal nő is. Túl fiatal az elmúláshoz! De tudjuk, hogy a halál nem az életkor szerint szedi áldozatait. Vagy csupán arról van szó, hogy a szenvedés, a sok fájdalom, amin Klári keresztülment, még annál is szebb és jobb emberré tette, mint amilyen volt? Ki tudja, kire hogyan hat a mindent elsöprő diagnózis? Két dolog biztos volt az ő esetében. Az, hogy méltósággal tűrte a testi-lelki fájdalmakat. Valamint az, hogy most, életének utolsó szakaszában, szerette volna felfedni élete nagy titkát. Nyugodt lélekkel akart átlépni ebből a világból abba a másik ismeretlenbe. Oly hirtelenül és váratlanul zúdult rá a betegség, mint a nyári zápor szokott bekövetkezni, az ő esetében azonban nem száradt fel a talaj, a nehéz és nyomasztó pára ott maradt nyomva a vállait és a szívét.
– De jó színed van! – örvendezik Emma, látva, hogy Klári ül az ágyon és rámosolyog.
– Most egy kicsit jobban vagyok. Nos, hozol nekem valamilyen kedvező hírt?
– Azt gondolom, megtaláltam Tomi édesapját. Már „csak” be kellene vallani neki az igazságot és megépíteni az utat az apa és fia között – lelkendezik Emma és a csak szónál kezével imitálja az idéző jeleket.
– Hogy sikerült? – kérdezi csodálkozva Klári, miközben mélyen ülő, beesett nagy szemei még inkább láthatóvá válnak. A sötétkék karikák is alatta.
– A sors néha jól elrendezi a dolgokat. Levelezek azzal a férfival, Andrással, aki a gyermeked apja.
– Levelezel vele? – ismétli Klári halkan sógornője szavait, hangja síróssá válik.
– Ne értsd félre! Csak levelezünk. Személyesen még nem is találkoztunk. Van egy közös ügyünk. A kéréseddel immár kettő lesz.
– Miféle közös ügyetek? – faggatózik féltékenyen a beteg.
– Tudod, meg akarom venni a házát, csak még nem volt meg a hagyatéki eljárás. Viszont az édesapja utolsó leveléből kiderült, hogy egyértelműen ráhagyja a házat.
– Értem – mondja szomorúan Klári. – Akkor biztos nem ő az. Ő nem ismeri az apját!
– Ő nem, de az apja ismerte őt és gondolt rá a végrendeletében.
– Akkor segítesz nekem Emma? – kérdezi ismét vidámabb hangon a beteg.
– Hogyne segítenék! – válaszolja Emma és szeretettel simogatja meg Klári vállát. Ekkor veszi észre, milyen sovány és törékeny lett betegsége alatt. Olyan, mint egy védtelen, lesoványodott kis cica, aki reménytelenül keresi a hazavezető utat és nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt.
– Ígérd meg, hogy összehozod őket… – mondja egyre vékonyabb és sípolóbb hangon.
– Ígérem – feleli Emma, miközben megszorítja sógornője sovány, de még mindig szép kis kezét. Szorításában benne van minden, az ígéret a barátnő-rokonnak, az együttérzés a súlyos betegségben szenvedővel, a segíteni akarás, mint ahogyan az egyik ember segíteni szokott rászoruló embertársának. A legjobb esetben legalábbis.
– Olyan erő van a kezedben, hogy te biztosan meg tudod építeni azt a hidat…
– Miféle hidat? – ámul Emma a hallottakon, azt hiszi, sógornője már félrebeszél. De Klári nagyon is észnél van és összeszedi maradék erejét a folytatáshoz.
– A hidat, ami megkönnyíti… a folyó két… oldalán… lévő – nyögdécseli, de befejezni már nem tudja a gondolatot. Emma így is azonnal megérti. Hívja az orvost, majd leül a Klári ágya melletti székre. Nem sír. Erősnek kell lennie! Most nem adhatja át magát a sajnálkozásnak. Küldetése van. A kómába esett Klárit elviszik az intenzív osztályra, és lélegezető gépre teszik.
– Holnap is eljövök – búcsúzik Emma, immár csak magának és a falaknak mondva ki a szavakat. Szomorúan körbenéz a szobában és nem akarja elhinni, hogy az élet csak ennyi lenne. „Lenni kell még valaminek ezután is, az ember nem hagyhat itt mindent csak ilyen egyszerűen” – mondja ki szinte hangosan a kétkedő szavakat. Emma elhagyja a kórházat, nem is tehetne mást, de gondolaiba merülve ő már építkezik. Egyik elem a másik után. Az egyik oldalon, a fiú oldalán kezdi az építkezést. Minden tégla egy-egy tettet jelent a szeretet folyóján. Azután áttér majd a másik oldalra, András oldalára és ott is elkezdi rakosgatni az elemeket. Levelének minden szava egy-egy elem lesz az elfogadás folyóján. Egészen addig folytatja az építkezést, hol az egyik, hol a másik oldalon, amíg a két részről induló kezdeményezés összeér középen, egy ölelésben összekapcsolódik és olyan hangot ad ki, mint amikor lezárják a hidakat, miután elhaladt a hajó alatta. Miután megszűnt az akadály a kapcsolódás előtt. Amint engedik le a hidat, úgy válik egyre nagyobbá a rés és egyszer csak a mindkét oldalon egyedül álló magányos alak először csupán észreveszi a másikat, nézegeti gyanús szemmel, azután egyre többet lát a másikból, miközben a gondolatok és érzések ide-oda cikáznak a fejükben és a szívükben. Mintha egymásnak felelgetnének. „Miért nem törődött eddig velem?” „Nem is tudtam, hogy létezel.” „Nekem idegen ez az ember.” Nem tudom, mit kezdjek egy gyerekkel.” „Most valóban lesz egy igazi apám?” „Most lesz egy családom, egy hiányos, hogy is mondják, csonka család?” Egyre tágul a rés, a híd már majdnem teljesen szabad utat enged a két félnek. „Miért ne ismerhetném meg az apámat?” „A családok ritkán tökéletesek, de attól még működőképesek.” „Nem ő a hibás, hogy eddig nem tudott rólam!” „A normális unalmas. Akkor a legjobb az ember, amikor a dolgok a legnehezebbek.” „Igen, meg akarom őt ismerni, elfogadni olyannak, amilyen.” „Milyen félve áll ott! Én is félek fiam!” A híd teljesen lezárul és a két alak tétován megindul egymás felé. Azután szaporázzák a lépéseiket, majd futásnak erednek. Az összetalálkozás előtt megáll mindkettő, kíváncsian néz a másik szemébe, majd hirtelen mindketten egyszerre nyújtják ölelésre a karjaikat. Nincsenek tudatában, hogy a köztük lévő kapocs úgy tartja össze őket érzelmileg, hogy az sohasem múlik el.
Emmának a sógornőjével történt utolsó beszélgetése után négy héttel Klárit levették a lélegeztető gépről, miután élettársa és fia elbúcsúztak tőle. Még ezen a napon, a délutáni napsütésben egy apa boldogan ölelte magához egyetlen fiát, az élete nagy szerelmétől kapott ajándékot. Fölöttük az égen feltűnt egy szívet utánzó, mosolygós felhő. Ha a napsugarakat nem is, a szív alakú felhőt Klári küldte nekik, ebben András teljesen biztos volt. Emma pedig megértette, hogy Klári nem csak egyszerűen elment, hanem itt hagyott maga után valami örökkévalót a szeretet égboltján.
Author: Vizkeleti Erzsébet
Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.
3 Responses
Megrázóan szomorú és szép alkotás volt. Bizony, nem mindig a kor számít, számtalan ember hal meg fiatalon. Jó, hogy legalább apa és fia egymásra találtak.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita! Köszönöm véleményedet. Most tanulom, hogy kell kezelni a hozzászólásokat. Szeretettel: Erzsébet
Mindannyian úgy vagyunk vele, hogy tanulni kell, mert ahány honlap annyi féle. Kezdetben gyakran kértem segítséget az Irodalmi Rádió vezetőiről, akik készségesen segítettek. Az a korosztály vagyok, aki úgymond nem számítógéppel született.
Szeretettel: Rita