Óda egy lávasütibarna labradorhoz

Hazafelé tartottam az éjjel nappali diszkontból,

mikor a madártejsárga nap rásütött a külvárosi

üzletház falára. Jött a szent sugallat,

mint októberi fuvallat:

—Fordulj balra!

Felismertem alakját.

 

Megfordultam hát, s ott volt egy lávasütibarna

szeretetgombóc. Meglátta karom, S közelebb jött.

Dallamosan kopogott a talajon mancsa,

s mint stadionban a baseballütő suhogását,

úgy lehetett hallani farka csóválását

 

–Üdv néked, földreszállt angyal,

tisztelettel kérlek áldj meg egy

kis boldogsághormonnal-gondoltam magamban,

s ahogy rám vetette Ferrero Rocherszín szemét,

úgy éreztem, hallotta mit gondolok. Hisz oly érző

intelligens teremtmények a labradorok.

 

A mítoszok szerint Új-Funlandról jöttek,

őseik génjei egyes források szerint pointterekkel,

szetterekkel, mások szerint vidrákkal kereszteződtek.

Legeslegkiválóbb társ volt vadászatra,

mert nem csak a bozótba, vízbe is bátran ment,

hisz úszásra is alkalmassá tette vízszeretete

s zászlótlan, evezésre alkalmatos farka

 

Azóta a fajtát az élet számtalan terén használják,

mert nem csak fizikumuk, de a vérvonaluk is

hasznos társsá teszi őket: szarvasgomba keresésben,

vízi mentésben, kutató mentésben ők jeleskednek,

ezen felül kiváló terápiás, vakvezető

vagy akár családi ebek lehetnek.

 

Közeli rokonfajtáikkal, a goldikkal együtt kiváló védőik

Amerikában gyerekeknek óvodákban, iskolákban,

hisz gyengédek, türelmesek, szeretetteljesek,

s családjukhoz, rokonokhoz, jóbarátokhoz

mindig hűségesek.

S nem mellékesen mézédesek.

 

Telt az idő, s a kedves kutyusnak

gazdájával neki kellett vágnia a hazaútnak.

Ám hogyhogy nem egyik nap rátaláltam

az aranyra festett kerítés mögött egy kertes házban,

kissé hűvös volt aznap, ám mégse fáztam

mert melegségre leltem rövid, de dús, puha bundájában

s megörökítettem egy örömódában.