Kukákból tanulni

Korán keltem. Alig tudtam aludni az izgatottságtól, egész éjjel forgolódtam az ágyamban. Tegnap délután ugyanis azt az információt kaptam a cégtől, hogy a reggeli órákban értesíteni fognak az állással kapcsolatos döntésükről. A napokban megtartott telefonos és személyes interjúk során kevesen maradtak versenyben, köztük voltam én is, de csak egyikünk nyerhette el az álommelót.

Kellemes meleg töltötte be a szobát, mégis reszkettem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, szívből gyűlöltem ezt az állapotot, szabadulni akartam belőle. Falakba ütköztem, mindenhonnan elutasítottak, hónapok óta ki voltam éhezve a sikerre. Odakint szokatlanul hideg idő uralkodott. Zord, barátságtalan arcát mutatta a november, sűrű, tejfölös ködpaplan takarta be a környéket. A társasház második emeleti ablakából sem lehetett ellátni a szemközti játszótérig. Az ébredező nap gyenge sugarai már-már visszavonulót fújtak.

A színültig töltött, gőzölgő kávéscsészém társaságában helyet foglaltam az íróasztalomnál. Ösztönösen kapcsoltam be a laptopot, hogy megnyissam a kedvenc álláskereső portálomat, hátha találok némi igazgyöngyöt a sok kavics között. Gyakorlott munkanélküliként szinte szertartásos mozdulatokat végez ilyenkor az ember, rutinosan kattintgat mindenhova, ami egy kicsit is ígéretesnek tűnik a számára. Így tettem én is, de egy hirtelen gondolattól vezérelve lecsuktam a laptop képernyőjét. Talán ostoba babonának tűnhetett, de nem akartam kísérteni a sorsomat új hirdetések böngészésével. Mindenkinél jobban vágytam erre az állásra, más lehetőség nem érdekelt.

Aggasztóan lassan teltek a percek. A cégnél már rég tudták a szerencsés kiválasztott nevét, bizonyára fel is hívták telefonon, egyedül az én idegeimet feszítették pattanásig. Eszembe jutottak az egyetemista éveim, amikor izzadt tenyérrel vártam a tanszék folyosóján, hogy a mélyen tisztelt professzor úr kiszögelje a parafatáblára a vizsgaeredményeket. Ezen a reggelen újra az akkori bőrömben éreztem magam. Ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy a sors kegyesen a tenyerében hordozzon, vagy éppen kíméletlenül lesújtson rám az öklével.

Haragos kutyaugatásra kaptam fel a fejemet, a panelrengeteggel szomszédos kertváros összes házőrzője megvadult. Furcsálltam a dolgot. Az újságkihordó srác már hajnalban végigjárta a környéket, a postás pedig dél körül szokott csengetni, őt amúgy is mindig farokcsóválva, régi ismerősként üdvözölték a négylábúak. Habár csütörtökönként jött a kukásautó, a menetrendszerinti körútjához még túl korán volt. Nem is utalt semmi a közeledésére. Majdcsak abbahagyják az ugatást, gondoltam. Előbb-utóbb megunják harapdálni a hideg levegőt.

Dehogy unták meg, egyre erősödött a csaholás. Az ablakhoz léptem, hátha meglátok valamit. A szüntelen ugatás irányába tekintve azt reméltem, hogy rövidesen kiderül, mi okozza ezt a lármát. A nap lángoló korongja lyukat égetett a ködbe, foszlani kezdett a szürke fátyol.

Az utcán parkoló autók takarásából egy kerékpárt toló alak bukkant elő. A bicikli kormányának végein púposra tömött szövetszatyrok himbálóztak. Olyanok voltak, mint amilyeneket a bevásárlóközpontok pénztárainál lehet kapni. A fickó arcából nem sok látszódott, dús, fekete szakáll borította. Bozontos, lenőtt haját kötött sapka védte az időjárástól. Térdei alá érő barna ballonkabátja szétnyitva lógott rajta. Az ágrólszakadt szerencsétlen erősen markolta a kormányt, határozott léptekkel ballagott az utcán. Megnyugodtam, miatta őrültek meg a kutyák. Vártam, hogy eltűnjön, és visszatérjen végre a csend.

A férfi azonban váratlanul megállt, mintha megneszelte volna, hogy őt figyelem az ablakból. Behúzódtam a függöny mögé, nehogy észrevegyen. Nem ment tovább, hanem lekanyarodott az útról a járdánkra, és nekitámasztotta a kétkerekűjét a társasházunk méretes kukájának. Csak ez hiányzott, sejtettem mire készült, sok ilyet láttam már. Nem azért jött el idáig, hogy a saját szemetét a miénkre öntse. Biztos voltam benne, hogy felnyitja a kuka fedelét, és a számára értékesnek vélt kacatok kimazsolázása közben a felesleget a járdára szórja majd. A pofátlanságnak is van ám határa. Az utcában mindenki szabályosan tárolta a hulladékát, ez meg idejött széttúrni a miénket, és esze ágában sem volt feltakarítani maga után. Az ablak kilincséhez nyúltam, hogy kiszóljak neki, és elzavarjam a ház elől.

Résnyire nyitottam az ablakot, de azonnal vissza is zártam. Nem a szobába betörő hideg miatt, hanem azért, mert ledöbbentem attól, amit láttam. A férfi nem dobálta szét a szemetet, sőt, egy darabot sem hajított a járdára. Könyékig mélyesztette karjait a kukába, azután kiemelt valamit a büdös kupacból. Amennyire a második emeletről meg tudtam állapítani, egy tankönyvet tartott a kezében. Egy ötödik osztályos irodalomkönyvet. Megtörölte ujjaival a borítót, majd lapozgatni kezdte. Végül belesüllyesztette az egyik vászonszatyorba, és továbbállt biciklistől, kutyaugatásostól.

Döbbenten álltam a szoba közepén, szégyelltem magam. Nem néztem ki ebből a szakadt fazonból, hogy tud olvasni. Hogy ő is ember. Talán volt otthona, és voltak gyermekei, akik örülhettek annak az irodalomkönyvnek. Esélyt kaphattak általa, hogy ők már ne kukáról kukára járva éljék az életüket. Szégyelltem magam mások helyett is, mert ezek szerint ebben a társasházban élt valaki, aki könnyű szívvel dobott a szemétbe egy könyvet. Akit pedig első látásra megvetettem, az mutatott példát a világnak kultúrából. Kár, hogy kevesen voltak szemtanúi.

A kutyák elcsendesedtek, a köd felszállt, és verőfényes napsütés ragyogta be a játszóteret. Légfékek sziszegése visszhangzott a falakról: megérkezett a kukásautó. Az összes szemetünket egykedvűen nyelte el az óriási gép, tekintet nélkül a tartalmára. Az íróasztalon hagyott telefonom kettőt rezgett. A kijelzőn egy üzenet szövege jelent meg:

„Kedves Pályázó! Köszönjük jelentkezését az állásunkra. Ezúton értesítjük, hogy sajnos nem Önre esett a választásunk. Próbálkozzon máskor is bizalommal. További sikeres álláskeresést kívánunk Önnek!”

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...