Nyilvánvaló hülyeségnek ígérkezett az ötletem, számomra azonban csak akkor vált világossá mindez, amikor megérkeztem a Domb lábánál felállított kivetítőhöz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy várakozásaim ellenére itt sem botlottam bele szingli lányokba, hiszen – rajtam kívül, természetesen – senki sem jött el magányosan hullócsillagokat lesni, pláne a Perseidákat. Legalább hamar eldőlt, hogy ma éjjel sem lesz csajozás.
Könnyed beletörődéssel terítettem le egy szimpatikus társaság mellé a kockásnak csúfolt, valójában négyzetrácsos plédemet. Amint lehuppantam, a kopott szöveten keresztül azonnal beleszúródott a fenekembe egy hegyes szárú gyommaradvány, csinos kis lyukat ütve ezzel a rövidnadrágomba, amin még néhány csepp vér is foltot hagyott. Lábaimhoz állítottam a megpakolt hátizsákomat, és mintha lopott aranyrudakat rejtegettem volna benne, úgy simogattam óvatosan az oldalát, pedig mindössze a néhány doboznyi behűtött sör meglétét ellenőriztem, amikkel az estére készültem. Bár végignézve a közönségen, nagyon úgy festett a dolog, hogy nem lesz kivel megosztanom őket. Kisgyermekes családok, egymásba gabalyodott korombeli párocskák, ősz hajú asszonyok és úriemberek gyűrűjében kezdődött el az előadás, pontban nyolc órakor.
Ránk sötétedett már, mire a fárasztóan erőltetett humorú előadónk az Apollo 11-ről és az űrkutatás jövőjéről szóló ismeretterjesztés végére ért. A hervatag taps után összeszedte magát a tömeg, és együtt indultunk el a Domb tetejére. Alföldi városkánkban minden nagyobbacska homokbuckát hegynek becézett a népnyelv. A Domb azonban tényleg hegyként emelkedett a határtalanul elterülő síkság fölé, mégis ezt a nevet kapta a keresztségben. Ki érti ezt? Engedelmesen követtem a vándorló sokaságot a domboldalon spirálisan feltekeredő aszfaltúton. Rémisztően meredeknek tűnt. Úgy éreztem magam, mint Frodó A Gyűrűk Urában, ahogy Mordorban baktatott felfelé a Végzet Hegyére.
Odafent gyönyörű látvány fogadott. Minden, ami az elmúlt huszonhét évemben történt velem, ott terült el körülöttem a város lámpafényei által megjelölve. Ujjammal rá tudtam bökni emlékeim színhelyeire. Oda jártam gimibe, amott lettem szerelmes, arrafele sokat csavarogtam és italoztam a barátaimmal, erre az első munkahelyem volt, az pedig ott a ház, ahol mindig is éltem. Mintha az idő a megfoghatatlan relativitásból egy jól áttekinthető terepasztalra költözött volna.
Földöntúli zene basszusa rántott vissza a jelenbe. Meglepett, hogy fiatalok százai táboroztak le már jóval előttünk a dombtetőn. Csak a szerencsén múlt, hogy nem estem orra a csupasz lábszárakban, és nem rúgtam oldalba senkit a félhomályban, miközben egy takarónyi szabad helyet kerestem a csillagok alatt. Követtem a dallamok forrását, és végül két óriási hangszórónál kötöttem ki. A finnyásabbak elkerülték a mélyen dübörgő tornyokat, engem azonban különös vonzalom fűzött a pszichedelikus ritmusokhoz, és az innen áradó zene a szívemnek kedves húrokat pendítette meg bennem.
A pokrócomon eldőlve kényelembe helyeztem magam, és kibontottam az első, nem túl hideg sörömet. A horizonton felbukkanó, és egyre magasabbra kúszó telihold hívatlan vendégként rondított bele a meghitt Perseida-vadászatba. Elég sötét volt ahhoz, hogy a fekete emberalakok között egyetlen arcot se lehessen felismerni, ugyanakkor kellemetlenül világos is, megnehezítve ezzel a hullócsillagok észlelését.
A második, immár langyos itókámat kortyolgattam, kezdtem átadni magam a hangulatnak. Spontán fesztivál alakult ki, szólt a zene, a fiatalok szórakoztatták egymást, jól kivehetően szisszentek a sörök és cuppantak a borosüvegek dugói. Pár méterrel arrébb a büfés bácsi kiáltása hallatszott: – Fél óra büfé! – Azután kinyitotta a rögtönzött pult mellé állított hűtőszekrény ajtaját, ami gammakitöréssel felérő sugárnyalábjával vágott utat a kozmikus térbe. Mint szúnyogok az utcai lámpa fényére, úgy rajzottak oda az emberek.
Lassan elhalt a zene, az előadónk pedig belekezdett a különféle csillagképek és bolygók magyarázásába. Darth Vader nem hadonászott úgy a fénykardjával, ahogy ez a pasas mutogatott a lézerrel. A szemem sarkából felfedeztem egy csajszit, tőlem jobbra ült. Csak nagy vonalakban tudtam kivenni az elmosódott alakját, átkulcsolt térdekkel kuporgott egyedül a szűz fűben. Itt bizony tapogatnom kellett volna ahhoz, hogy eldönthessem, bejön-e nekem. Talán túlságosan feltűnően nyújtogattam irányába a nyakamat, szinte szünet nélkül őt bámultam.
Kicsit szégyenkeztem is emiatt. Magányosan üldögéltem egy, az indokoltnál sokkal nagyobb pléden, és iszogattam a meleg söreimet. Igazán megoszthattam volna ezeket valakivel, mondjuk ezzel a lánnyal. Miközben elmélyülten elmélkedtem, a kisasszonynak valószínűleg nem volt türelme kivárni, amíg döntésre jutok önmagammal önmagamról, így hát fogta magát, felpattant és határozott léptekkel eltűnt a sötétben. Annyi baj legyen, több pia maradt nekem.
Az okostelefonok vakító kijelzői leköltöztették a csillagokat az égről közénk, a dombtetőre. Kénytelen voltam kigúvadt szemekkel figyelni a Perseidákat. Megjelent egy fényes csík, majd egy újabb követte. Amott egy harmadik húzott el felettünk. Minden hullócsillagot hangos üdvrivalgás, taps és füttyszó köszöntött, legalábbis azok által, akik nem voltak beleveszve az üzenetküldő alkalmazások pittyegéseibe.
Alacsonyan szálltak a kívánságok egy-egy száguldó tűzgömb láttán. Lángoló ívvel ragyogták be a lelkek rejtett zugait, azután kihunytak, még mielőtt kitudódhattak volna. Gyerekes babona, amelynek mindenki rabja volt és nem múlhatott el egyetlen hullócsillag sem nélkülük. Akadtak, akik szerelmet, gyógyulást, több pénzt vagy felszabadító bűnbocsánatot reméltek. Mások babára, családra, jeles vagy legalább elégséges bizonyítványra vágytak.
Ezúttal nem áhítoztam semmire. Nem mintha eddig is bármelyik poros szikladarab az óhajaim teljesítésének hevében égett volna el a légkörben. Rengeteg kívánság tülekedett a dombtetőn megvalósulásra várva, de túl kevésnek bizonyult a hullócsillag, ezért inkább átadtam a lehetőséget azoknak, akiknek nagyobb szükségük volt rá. A fülledt, nyári szellőben már érezni lehetett a hajnali vihar közeledtét. Elmúlt éjfél, a söreim is elfogytak, ritkulni kezdett a tömeg. Felkaptam hát megüresedett hátizsákomat, vállamra vettem és elindultam lefelé a Dombról, hogy megkeressem a Göncölszekeremet, amit valahol odalent a sötétben lakatoltam le.
Author: Kapás Tibor
Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...
