Játékszabályok

Nyolcéves lehettem. Verőfényes szeptemberi délután volt.

– Nézd csak kisfiam, mit fogott a macska! – hívogatott az udvarra nagyapám.

Szaladtam az öreg után, hátra a kertbe. Egyszer csak megláttam Cirmit, éppen egy szürke galambbal birkózott a terebélyes diófa alatt. Rettenetesen megijedtem a látványtól. A szerencsétlen állat riadtan verdesett a szárnyaival, minden erejével menekülni próbált a macska karmai közül. Cirmi fölényesen leteperte, dobálta, rugdosta a szegény madarat. Rémesen büszke volt magára. A galamb puha tollai szétszóródtak a földön.

Tudniillik akkoriban vette a fejébe nagyanyám, hogy a korábban rendszeresen vásárolt, és jól bevált macskakonzerv helyett ezután inkább a tíz forinttal olcsóbb nevesincs terméket teszi a kosarába a sarki kisboltban. Cirmi egyáltalán nem volt elragadtatva a döntéstől. Nem mintha kényes ízlésű úri macska lett volna, sokkal inkább azért, mert a húst csak nyomokban tartalmazó, állateledelként árult szemét valójában alkalmatlannak bizonyult a táplálkozásra. Szagolgatta, harapdálta, végül kiköpte, és otthagyta a tálban. Igazi húsra fájt a foga, nagyapám kertjében pedig a sok baromfi miatt szemtelenül elszaporodtak a galambok. Így hát Cirmi kénytelen volt előcsalogatni magából az ősi csúcsragadozót.

– Papa, mentsük meg a galambot! – kérleltem az öreget.

Ő csak állt némán, majd rám nézett, és elmosolyodott. Nem értettem, miért nem segített rajta. Hát nem látta, hogy szenved a szegény madár? Nem sajnálta a galambot? Nem lehetett ilyen gonosz az én nagyapám. Hevesen cikáztak a gondolatok az agyamban, miközben hol az öregre, hol a galambra pillantottam. Tehetetlen dühömben könnyek szöktek a szemeimbe. Szerettem az állatokat. Mindet. A kicsiket és a nagyokat is. Egyedül a pókoktól féltem, de őket inkább messzire elkerültem. Meg akartam menteni az ártatlan galambot.

Hirtelen nekiiramodtam, hogy lerángassam Cirmit a madárról, de nagyapám utánam nyúlt, felkapott, és tisztes távolságba cipelt a viadaltól. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Az öreg ekkor leguggolt elém, és vékony ujjaival megsimogatta az arcomat.

– Picurkám, figyelj ide! Tanítani szeretnék neked valamit – szólt hozzám tekintélyt parancsoló, de mégis szelíd hangon. Egy kis időre abbahagytam a zokogást, és csak őrá figyeltem. – Tudom, hogy szeretnéd, ha megmentenénk azt a galambot. De nem tehetjük. Meg kell értened, hogy ez az élet rendje. Szépen elmondom most neked, hogy miért. A természetnek megvannak a maga játékszabályai, amelyeket senki sem szeghet meg. Odakint a vadonban az erősebb állatok megölik a gyengébbeket. Nem azért, mert gonoszak. Hanem azért, mert minden állatnak ki kell vívnia az élethez való jogot. A túlélésről szól az életük. Táplálék után kutatnak, vadásznak, szaporodnak, és végül elpusztulnak. Újabb állatok lépnek a helyükbe. Aki kellően ügyes és rátermett, az megmenekül, aki beteg, vagy esetlen, az a ragadozók áldozatává válik. Nézd a galambokat ott a gyümölcsfák ágain! Milyen sok van belőlük, ugye? Ez a madárka nem volt elég óvatos, a hibájáért pedig az életével kell fizetnie – hangzott a tanítás, miközben az öreg a viaskodó állatokra tekintett.

– Az emberek elég óvatosak, papa? Mi ügyesek vagyunk, igaz? – kérdeztem tőle. Nagyapám arcáról ekkor eltűnt a derű, és komorság ült ki rá.

– Kisfiam, az emberek már réges-régen elszakadtak a természettől. Városokban élünk, nem vadászik ránk senki. Ha megsérülünk, vagy betegek leszünk, a doktorbácsik és a doktornénik meggyógyítanak minket. De nehogy azt hidd, hogy mi emberek a természet törvényei felett állunk! Ránk is ugyanúgy vonatkoznak, mint az állatokra. Tudod, sokan elfelejtik, milyen törékeny az életünk, és milyen könnyen véget tud érni. Egyik pillanatban még létezünk, a következőben eltűnünk. Nézd meg alaposan azt a galambot, Picurkám! Jól vésd az eszedbe, amit látsz, és jegyezd meg örökre, hogy az életed a legdrágább kincsed. Becsüld meg fiam, mindig becsüld meg! – zárta gondolatait az öreg. Azután csontos kezét a fejemre tette, és a galamb irányába fordította arcomat. Nem tudtam másfelé nézni, akkor sem, ha akartam volna.

Szakadó hús hangja ért el a füleimhez. Cirmi a két első lábával ránehézkedett a hátára fordított galamb szárnyaira. Az összetört madárnak esélye sem volt menekülni, már nem küzdött a végzete ellen. A macska nagyokat harapott a galamb farából. Tépte, szaggatta a vértől tocsogó húst. Egész testemben remegni kezdtem. Émelyegtem, felfordult a gyomrom, kis híján elhánytam magam. Nagyapám addigra már talált magának jobb elfoglaltságot, nem tartott szemmel. Elfuthattam volna onnan jó messzire, hogy soha többé ne juthassanak eszembe a látottak. Mégsem mozdultam sehova. Úgy álltam ott, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Éreztem, hogy ezek különleges pillanatok. Láttam munkálkodni a halált. Figyeltem, hogyan alszik ki az élet lángja.

Már teljesen hiányzott a madártest alsó fele, amikor észrevettem, hogy a galamb még lélegzik. Szaporán emelkedett, és süllyedt a mellkasa. A nyakán hatalmas, véres seb tátongott. A feje félig elvált a törzsétől. Tágra nyílt, fekete szemekkel meredt rám. Egyszerre olvastam ki belőlük könyörgést és átkozódást. Talán néhányat még pislogott is. Bele sem mertem gondolni, mi játszódhatott le az agyában, miközben elevenen felfalták. Mire Cirmi hozzálátott a belsőségekhez, a galamb már nem lélegzett.

A sikeres vadászat híre hamar eljutott a környék macskáihoz. Először tisztes távolból, majd egyre közelebb merészkedve próbálták elcsenni Cirmitől a finom falatokat. Neki sem kellett több noszogatás. Attól tartva, hogy illetéktelenek kezébe kerülhet a zsákmánya, fenyegető morgások közepette még veszedelmesebben rágta a húst. Mint oroszlán a szavannán, akit közrefogtak a hiénák, hogy elvegyék tőle a prédát, úgy lakmározott Cirmi, és úgy vették körül az éhes macskák. A galamb testéből már csak a két szárny és az élettelen fej hevert a földön. Groteszk látványt nyújtottak. Cirmi szájába vette a madár fejét, és élvezettel elropogtatta. Ugyanezt tette a szárnyakkal is. Végül nem maradt semmi más, ami a szerencsétlen állatra emlékeztetett volna, csak a szürke tollak sokasága.

Úgy tettem, ahogy nagyapám parancsolta: egy életre megjegyeztem, amit láttam. Ekkor találkoztam először a halállal. Nem is sejtettem, hogy hamarosan újra egymás szemébe kell néznünk, és ezúttal nem macska képében fog eljönni egy galamb lelkéért.

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...