Forr a levegő az aszfalt felett. Szűnni nem akaró hőhullám ejtette túszul a májust. Délelőtt tizenegy fele járhat az idő, a körút egy percre sem áll meg. Éppen pirosra váltott a jelzőlámpa, de ez nem hatja meg az autósokat. A bátrabbak még lendületesen behajtanak a kereszteződésbe, aki fékez, az veszít alapon. A vesztesek pedig szépen beállnak a sorba olvadozni. A gumiabroncsok, akár a rágógumi, úgy tapadnak a felhevült úttesthez. A zöldre várakozó kocsisorok között szakadt ruhás férfiak árulják az újságot. A sofőrök vérmérséklettől és testhőmérséklettől függően le- vagy inkább felhúzzák az ablakot.
Tisztességben megőszült asszonyok tisztességesen megizzadva várják a buszt. Fonott kosaraikban kókadoznak már a piacon vásárolt zöldségek. A közeli gimnáziumban kicsengetnek az óráról. A diákok a kopár iskolaudvarra szállingóznak, hogy a szaunává vált tanterem agyzsibbasztó levegőjét egy fokkal frissebbre és élhetőbbre cseréljék néhány röpke perc erejéig. Az út túloldalán, az iskolával szemközti téren, bekerített virágoskert vív elkeseredett harcot a hőséggel. A tér közepén, égig érő kőoszlopon, kitárt karú Szűz Mária-szobor tekint le az utca népére. Arcán izzadtságcseppek peregnek le. Errefelé nem könnyeznek a Mária-szobrok, inkább izzadnak, bár éppenséggel volna miért könnyezniük is. Kisteherautó érkezik, fél tucat közmunkás pattan ki belőle, és fekszik be az egyik fa alá, enyhülést keresve az árnyékban. Rögtönzött ebédként szikkadt szendvicseket nyámmognak, erőt gyűjtenek a fűnyíráshoz.
Megmozdul a levegő, és orrfacsaró bűzt hoz magával. Csak az nem érzi, aki nem él. Egy pirosnál veszteglő autós kipöcköli a csikket az aszfaltra, majd sietősen felhúzza az ablakot, inkább odabent fújja ki a füstöt. A buszmegállóban ácsorgó asszonyok zsebkendőt szorítanak arcukhoz, egymást kérdezgetik, vajon honnan jöhet ez az irtózatos bűz. Egyesek legyintenek, és a mostanában sűrűn előforduló trágyaszagra kenik a dolgot, mások viszont csatornaszaggal azonosítják az élményt.
— Dögszag az! — erősködik valaki. Egy asszony — önfeledt nevetés közepette — férjeura lábszagát véli felfedezni a levegőben. Végül egyetértésre jutnak abban, hogy bizonyára csak a Szűzanya tudná megmondani a bűz forrását, de mindegy is, mert már egy hete lehet érezni a tér környékén. Lassan hozzászokik mindenki.
Régi polgári ház ablaka záródik erélyesen, még a redőnyt is lehúzzák. Kisvártatva Icuka néni tépi fel az utcára nyíló ajtót, ordibálva teszi közzé nemtetszését a szagokkal kapcsolatban. Választékos káromkodások és szitokszavak közepette nyomatékosítja mondandóját, miszerint tűrhetetlen, hogy rendszeresen a térre, az ablaka alá járnak könnyíteni magukon a környékbeli csövesek és kutyasétáltatók. Miután kidühöngi magát, az ajtóból még egyszer visszafordul, és öklét rázva a városháza irányába kiabál:
— Ejj, na megálljatok, rohadékok!
Delet ütnek a város templomtornyai. A körút azonban nem csendesedik, sőt, most éled fel igazán. Autósok, gyalogosok és biciklisták értelmezik át újra meg újra a KRESZ elsőbbségadásról szóló paragrafusait. „Ki vagy, ha éhes vagy?” — kérdezi az út melletti óriásplakát. Aki csak tud, próbál ellenszert keresni a korgó gyomrára az ebédidőben. Kosztümös titkárnők vihorászva sietnek kifele az egyik hivatalból, és veszik célba a közeli kávézót. Türelmetlen pizzafutár dudálja le az útról a fogalmatlanul kóválygó tanulóautót. Az anyósülésen terpeszkedő, láthatóan jóllakott oktató higgadtan mutatja fel középső ujját, jelezve ezzel az illetőnek, hogy mit és hova nyomkodjon.
A sarki gyorsétteremből huszonéves srác lép ki, rogyásig pakolt hamburgert majszol, szakállán mustár csorog le. A falatot azonban már nem tudja lenyelni, mert sűrű öklendezésbe kezd, ahogy a pokoli bűz az orrán keresztül a szájába hatol, és összekeveredik a hamburger ízével. A téren egy anyuka határozott mozdulattal fordítja meg a babakocsit, sietősen tolja az ellenkező irányba. Közben tárcsáz egy számot, és amennyire ki lehet venni a szavaiból, dühösen von kérdőre egy illetékest a bűz miatt a vonal másik végén. A fa árnyékából lassan feltápászkodnak a közmunkások. Mindenki kézhez veszi saját szerszámát, és hozzálát, amihez hozzá kell látnia.
Zümmögnek a fűkaszák, szorgos kezek által tövestől tépődnek ki a gyomok a földből. A forgalom halad a maga ütemében, dudálások, fékcsikorgások hallatszanak. Feltámad a szél és keresztülfúj az úttesten egy üres nejlonzacskót. Mondhatni zajlik az élet.
Az élet zajlását azonban vérfagyasztó sikoly akasztja meg. Erős és mélyről feltörő jajveszékelés, amely túlharsogja a körút zsongását. Aki arra jár, mind a hang forrása felé fordítja fejét. Egy asszony rémülten rohan kifele a világból éppen. Elhallgatnak a fűkaszák. Közmunkásokból és járókelőkből álló tömeg gyűlik össze a téren. Percekkel később szirénázó rendőrautó érkezik a helyszínre. A tányérsapkások biztosítják a terepet, és hátrébb tessékelik a kíváncsiskodókat. Befut egy mentőautó is. Egyenruhások nyitnak utat maguknak az egyre növekvő csődületben. Sietni azonban már nem kell.
Egy pár, orral az ég felé meredező lábbeli látszódik a magas fűben. Gazdájuk hetek óta fekszik a Mária-szobor tövében. A szerencsétlen arca felismerhetetlen, férgek és kukacok mászkálnak minden testnyílásában. Legyek lepik a bomlásnak indult testet, ami förtelmes hullaszagot áraszt magából. Öltözete alapján középkorú, hajléktalan férfi lehet. Talán nemrég még ő is a körúton árulta az újságot a kocsisorok között. A bámészkodó sokaságból néhányan látásból még ismerhették is. Mi a neve? Van-e családja? Valaki, akit értesíteni lehet? Akad-e bárki, akinek hiányozni fog, aki emlékszik majd rá? Nem nagyon keresték. Mindvégig itt hevert a fűben az elmúlt hetekben, mégsem tűnt fel senkinek. Nem mozdult innen sehova.
A hullaszállító kocsi már a téren várakozik. Párat még kattan a fényképezőgép, aztán felhúzzák a fekete zsák cipzárját. Egy fiatal rendőr halántékán düllednek az erek, mogorván tereli az emberáradatot. Záródik az ajtó a szállító kocsin, a rendőrautó vezetésével elindul a karaván. A bűz múlik, és vele oszlik lassan a tömeg is. Újra felzúgnak a fűkaszák, repül a fűnyesedék. Kisgyermekes anyukák és kutyasétáltató párok veszik birtokba a teret. Becsengetnek a gimnáziumban a következő órára. Icuka néni sepregeti a járdát a portája előtt. Koromfelhőt eregetve indul el az öreg Ikarus a megállóból. A Mária-szobor arcán egy könnycsepp csordul le.
Author: Kapás Tibor
Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...
