Az élet egy múló pillanat,
Ó, milyen gyorsan elszalad.
Nem értem miért születünk,
Ha örökké mégsem élhetünk.
Egyedül sokáig enni sem tudunk,
Két év is eltelik, mire elindulunk.
Csak lassan tanulunk, cseperedünk,
Míg végül is felnőttek leszünk.
Alig várjuk már a nagykorunk,
Mi majd mindent másképp csinálunk.
Aztán gyerekeink lesznek,
Rajtuk látjuk, telnek az évek.
Eljönnek az ötvenes idők,
Fényképeink nézzük, kik ők.
Körülöttünk, már unokák szaladgálnak,
Magyarázzák nekünk a technikákat.
Már hetven felé ballagunk,
Remeg a kezünk, őszül a hajunk.
Érezzük, egyre több a bajunk,
Ennek ellenére, élni akarunk.
De egyszer csak véget ér az élet,
Elbúcsúzunk, elalszunk végleg.
Sajnáljuk a családot itt hagyni,
Várnak már odaát, nem kell búsulni.
Author: Pesa Anna Mária
Pesa Anna Mária 67 éves látássérült (aliglátó) nyugdíjas vagyok. Fiatal korom óta fejezem ki az érzelmeimet rímekben. Előszőr a bánatomat, majd később már az örömöket is sikerült ebben a formában kiönteni az emberek felé. Nagyon szeretem a gondolataimat versek és kis szösszenetek formájában megosztani. Minden napi apró kis szépségeket látván késztetést érzek arra, hogy rímekbe foglaljam őket. Nem segítettek tanárok, csupán a saját gondolataimat, élményeimet szeretném átadni az embereknek. Ezért is köszönöm a lehetőséget, hogy az Irodalmi Rádió szerkesztői, Zsoldos Árpád, és Adrienn, alkalmat adotak erre a lehetőségre.
Egy válasz
Valóban utólag már rövidnek tűnik az élet, de nem az, és sok minden belefér. Talán nem is lenne jó több száz évig élni.
Szeretettel: Rita