Halottak napjára

A vöröslő nap lassan elbújt a dombok mögött, haldokló sugarai néhol még utat találtak maguknak a kőkeresztek és sírkövek labirintusában. Az árnyékok egyre csak nőttek, miközben az őszi este hideg lehelete a csontokba hatolt. Élőkébe és holtakéba egyaránt.

Berci szülei kezét fogva érkezett a temető bejáratához. Balról édesapja, jobbról édesanyja forró tenyere szorította picike ujjait. A kovácsoltvas kapu tövében árusok sorakoztak, hangosan kínálták portékáikat. Frissen sült gesztenye illata és felásott föld szaga keveredett a levegőben. Mutatós csokrok, díszes koszorúk és meggyújtásra váró mécsesek kavalkádja hívogatta a szemeket és a pénztárcákat. A család nem vásárolt semmit, otthonról hozott virágokkal a kosarukban léptek be a holtak birodalmába.

A kisfiút ámulatba ejtette a színes mécsesek látványa. Mintha nem is sírok mentén, hanem pislákoló csillagok által kijelölt úton botorkáltak volna. Főleg pirosan és sárgán ragyogtak, Berci azonban hiányolta a zöld és a kék fényeket. Amikor néha megpillantott egyet belőlük, úgy érezte, helyreállt a világ rendje. A százéves fák gyökereitől feltört szűk közökön átjutva találták meg a dédszülők sírjait, egyiket a másik után. Leseperték róluk a száraz faleveleket, virágot tettek a kővázákba, mécseseket és gyertyákat gyújtottak, majd csendben imádkoztak a békében nyugvókra emlékezve.

Az apró lángok megvilágították a szürke sírkövekre vésett megkopott betűket és a nehezen olvasható számokat. Berci egyetlen névhez sem tudott arcot, vagy emléket társítani, ezért minden meglátogatott sírnál kitartóan faggatta szüleit a megboldogultakról. Dédnagymamák és dédnagypapák, ismétlődött a válasz. A kisfiú szomorúan vette tudomásul, hogy a holtakkal nem lehet ismeretséget kötni, személyes emlékek híján pedig gyorsan a múlt homályába vesznek még az egykori felmenők is. Bántotta ez a gondolat. Talán ő is erre a sorsa jut majd egyszer.

– Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Az utódainkban élünk tovább – hangzott a bölcsesség az apa szájából, miközben megigazította Berci fején a félrecsúszott sapkát.

Hosszú évtizedek teltek el, a kis Berciből pocakos Bertalan lett. A keskeny utca mindkét oldalát elfoglalták a parkoló autók, végül centizgetve ugyan, de be tudott állni egy szűk helyre. Behúzta a kéziféket, megigazította orrán a szemüveget, közben morcosan noszogatta családját, hogy a szemerkélő eső ellenére szálljanak ki a kocsiból, és vegyék a bejárat felé az irányt. Ebéd után jöttek el a temetőbe, ahogyan rajtuk kívül még sokan tették. Esernyők és szövetkabátok sokasága áramlott a rozsdás kapun keresztül. Az aszfalt víztócsákkal teli kátyúiban a hamuszürke égbolt tükröződött, vastag paplanként takarta be az élőket és a holtakat. A férfi némi alkudozás után egy számára szimpatikusnak tűnő árusnál friss virágokat vásárolt, majd feleségével és gyermekeivel együtt elindult szülei és nagyszülei sírjához.

A csepergő eső időközben alábbhagyott, a hűvös szél azonban nem kegyelmezett az emlékezőknek. Bertalan kilátástalan küzdelmet folytatott a kínlódva meggyújtott, de szempillantás alatt elalvó gyertyákkal és mécsesekkel. A közeli kőkereszten függő Krisztus-szobor megbocsátásra kész tekintettel hallgatta végig a férfi száján kicsúszó szentségeléseket. Miután Bertalan harmadjára égette meg az ujját a gyufával, erélyesen ráparancsolt a telefonjukba mélyedő tinédzser lányaira, hogy legyenek szívesek kivenni a részüket a családi programból. Erőfeszítései sikeresnek bizonyultak, a virágok, a gyertyák és a mécsesek végre elfoglalták rendeltetési helyüket a hideg sírkövön. A gépiesen elhadart Miatyánk és Üdvözlégy Mária, valamint az elnagyolt keresztvetés után a férfi néhány percig némán állva a létezés titkain merengett.

Bertalan felidézte magában szülei és nagyszülei arcát, a közös emlékeket. Lányai számára ők csupán aranyozott sírfeliratok mögé elrejtőzött homályos, múltbéli alakok voltak. Miközben elhunyt szeretteire gondolt, gyengéden átölelte várandós feleségét. Furcsa találkozó volt ez a holtak, az élők és aközött, aki megérkezni készült ebbe a világba.

Az élet malma tovább őrölt, a súlyos évtizedek rétegei pedig egymásra rakódtak. A nyomasztó csendet időnként megtörte a kopaszodó lombkoronákban megbújó baglyok tapintatlan huhogása. A nap rég elköszönt, a magányos hold a csillagokban talált társakra. A rideg falak repedésein keresztül sohasem szűrődött be a fény, a föld alatt az örök sötétség nyirkos levegője töltötte be a teret. Sok éve már annak, hogy Berci bácsi végső nyugalomra lelt a nehéz kövekből faragott sírban. Mozdulatlan csontjairól elporladt minden szövet és izom, melyekben valaha hevesen áramlott az életet adó vér. Csupán a cipője gumitalpa és néhány ruhafoszlány maradt meg az öltönyéből, amibe öltöztetve egykor eltemették.

Berci bácsi sejtette, hogy elmúlt a halottak napja, az élők seregei már hazatértek övéikhez. A száraz falevelek azonban váratlanul ropogni kezdtek a talpak alatt, óvatos léptek és lassú csoszogás nesze közeledett. Üvegmécsesek kemény alja koppant a sírkő felszínén. Sercegtek a meggyújtott gyufaszálak. A lelkes gyermekhangokat szelíden csitították az anyai szavak. Az imára kulcsolt kezek pár perc erejéig botot dugtak az idő kerekének küllői közé.

– Nyugodjék békében! – ismétlődött sűrű egymásutánban kicsik, nagyok és idősek szájából.

Mind eljöttek. A drága özvegye, a gyermekei és az unokái, sőt, elhozták a nemrég született dédunokáját is. Együtt emlékezett az öregre a családja. Berci bácsi némán örvendezett a korhadt koporsóban. Ha lettek volna szemei az üres koponyájában, azok táplálták volna arccsontján legördülő könnycseppjeit. Ezután újra recsegni kezdtek a levelek, majd visszatért a jól megszokott síri csend. Berci bácsi pedig folytatta azt, amit már tizenhárom éve fáradhatatlanul csinált: türelmesen várta a feltámadást.

Idővel szerettei is csatlakoztak hozzá a hideg sírban. Emberöltők távlatából sokszor eszébe jutottak édesapja szavai: „Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Az utódainkban élünk tovább.”

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...