Elmondani Alexnek

Elmondani Alexnek

Külsőre ez is csak olyan nap, mint a többi, hiába tudom, hogy az utolsó. Biztos, hogy ez az utolsó, mert rohadtul végem van. Végünk. Vége. Fűzhetnék még hozzá különféle birtokos jeleket, de nem csak nekem van végem és nem csak Alexnek, hanem tényleg mindennek – már amennyiben a „mindent” a Pygmalion Corps CLF-RHS-BW/BR-M193-as számú fejlesztőprojektjeként definiáljuk. A kutatócsoport történetének Archívum szerinti 27. apokalipszise azért üt be rövidesen, mert valami seggfej a genetikai eszköztárban képtelen különbséget tenni a kettes és a húszas szám között. Ennyit arról, hogy hozzuk vissza a humán erőforrásokat a 21. századból… neki csak egy tetves nulla, nekem az ösztöndíjam, a projektem, meg úgy minden. Ezt most mégis hogy mondjam el Alexnek…?!

A genetikai eszköztár nem fogja lecserélni a rendelkezésünkre bocsátott modellt, mert ez lassú és drága, az Akadémia pedig nem fogja újra finanszírozni a projektet, mert pótolhatóak vagyunk. Én, Alex, a modell, mindenki pótolható. A prof, ha meghallja, rosszallóan cicceg majd egyet, azt mondja, „háát”, aztán kihúzza a nevünket a listáról, és kevesebb, mint tizenkét standard óra alatt felállít magának egy új kutatócsoportot. És hogy miért? Mert megteheti. Mindenki a Szemirámisz Hajnalán akar dolgozni, és eddig mindenki bele is bukott – rossznyelvek szerint nem véletlen, hogy a prof évtizedek óta az Akadémia diákjaival akarja feljavíttatni M193-at. Sokan értek már el az áttörés küszöbére a projekttel, de az utolsó utáni pillanatban – vagy a következő előttiben, ahogy Alex mondaná – mindegyikükkel történt valami. Fegyelmi eljárás. Kirúgás. Adatvesztés. Fura halálesetek. Vagy a mesterséges intelligencia őrült meg egyik pillanatról a másikra, pedig az év többi napján hibátlanul működik.

Mégis hogyan mondjam el Alexnek, hogy a mi próbálkozásunkat egy olyan apró baromság küldi a sírba, hogy a projektünk kontrollalanya húsz helyett két holdhónaposan került ki a genetikáról?! Hogy ez az ő hibája, az enyém, a humán erőforrások minisztériumáé vagy az adatbázisé, az aztán senkit nem érdekel, ahogy az sem, hogy most mi a szart fogunk csinálni. Valószínűleg semmit, vagy legalábbis ezzel a modellel semmit. Elég ránézni. Előzetes neurológiai, etológiai vagy mozgásvizsgálat nélkül is látszik rajta az általános használhatatlanság, ami egész biológiai felépítését jellemzi. A legkevésbé sem hasonlít a karcsú, kecses, az Archívum minden vonatkozó adatának felhasználásával megtervezett M193-ra! Egyszerűen túl fiatal hozzá, nekünk pedig nincs időnk megvárni, hogy kifejlődjön.

A problémák listája szinte végtelen. Kezdjük a mozgással. Először is, a marmagassága közelében sincs az ideálisnak, márpedig enélkül felesleges monitorozni. Nem maradt ránk kellő mennyiségű adat az egyedfejlődésről, hogy a várható növekedése alapján kiszámítsuk mozdulatainak későbbi íveit, tehát ez sem járható út. Ha nem tudnám, hogy ebből az esetlen, kilapított burgonyára emlékeztető korporációból lesz később M193 ívbe feszült testének tökéletes mása, eszembe sem jutna, hogy egy fajhoz tartoznak; pedig genetikailag kódolt adottságai szerint ebből a formátlan valamiből egyszer kifejlett házikutya, azon belül is „orosz agár” lesz. Igaz, a 27. századra a szókapcsolat mindkét tagja elveszítette köznyelvi jelentőségét, tehát maradjunk inkább a házikutyánál.

Aztán ott vannak a külső jegyek. A kölyökkutya lábai rövidek, a mancsai aránytalanul nagyok. Most, hogy a hasára fordulva alszik a lábamnál, a sterilizált hordozóketrecben, az alakja egy vekni kenyérre emlékeztet. Egyedül a pofája idézi M193-ét: kissé hosszúkás, borzas szőrrel, a koponyától hozzávetőlegesen negyven fokban elálló fülekkel. A kifejlett egyednél ez sem ilyen lesz: oldalra simul majd, áramvonalasan, ahogy illik.

Ahogy az expresszkocsi döccen egyet, a lábam önkéntelenül belerúg a ketrec oldalába, a hibás termék pedig kinyitja nagy, sötétbarna szemét. Követi a mozdulataimat, ide-oda cikázó tekintete intelligenciát sugall. Legyünk jóindulatúak: egy kicsit ebben is emlékeztet a prototípusra, aminek a fejlesztéséhez hozzá kellene járulnia. Amikor először láttam, azt hittem, nem kapott elég növekedési hormont, aztán észrevettem, hogy azok az agyhalottak húsz helyett kettőt írtak a megrendelőlapra, és minden világos lett. Hiába várattak minket: nem a megfelelő életciklusban szállították ki, így a kifejletlen egyed haszontalan a számunkra. Öt hetünk van, hogy monitorozzuk, utána ugrott a projekt, ez itt pedig csak két hónapos! Felesleges. Mintha nem is lenne. Tényleg nem tudom, hogy a francba mondjam el Alexnek.

Az M193 fejlesztésére kirendelt biomodell viselkedése ennek ellenére is megragadja a figyelmemet, tekintve, hogy nem láttam még hozzá hasonlót. Agya a környezetváltozással és az altatószerek gyengülésével egyre több új adatot érzékel maga körül, és felélénkül. Tekintete körbejár a ketrec üveglapja által látni engedett felületen. Orra szapora mozgásba kezd: nyílásai gyors ütemben kitágulnak-összehúzódnak, a mellőle kiinduló vastag, viaszos borítású szőrszálak meg-megrezegnek. Mintha pásztázná a szobát a szaglása segítségével, keresve valamit: ez talán a fajára jellemző, feledésbe merült kölyökkori viselkedés. M193-tól sosem láttam hasonlót. A biomodell farka óvatos remegésbe kezd: jobbra-balra billen, mintha egyensúlyozni akarna egy keskeny felületen, a mozdulat azonban minden logikát nélkülöz, hiszen még mindig fekszik.

Mivel tudom, hogy a kutatásainkhoz teljes mértékben haszontalan lesz, engedek a kíváncsiság kísértésének, és a lenyomatolvasóra illesztem az ujjam. Vákuumzár szisszen, a hordozó ajtaja pedig egy kattanással kinyílik, illatanyagok és molekulák garmadáját szabadítva a biomodellre. Hamar észreveszi, hogy figyelem: válaszként megemeli a fejét, és ügyetlenül lábra áll. Először csak a fejét dugja ki a hordozóból, aztán tesz pár tétova lépést előre, mielőtt a lábaim elé érve a hátsójára rogy. Hosszúkás feje előredöccen, mintha a csontozata nem bírná a súlyát; ínye kissé hátrahúzódik, hegyes, fehér fogai pedig a cipőfűzőmbe mélyednek. Az első gondolatom az, hogy tápláléknak hiszi – hát persze, hosszú az út a genetikától a fejlesztésig, bizonyára nem kapott elég tápanyaginjekciót –, a viselkedése azonban mást sugall. Apró állkapcsa összecsattan a fűző körül, és meglepő erővel kezdi rángatni a fülke közepe felé: hamar ki is bomlik, amit sikerként könyvelhet el, mert a másik lábamnak is nekiveselkedik.

– Elég! – csattanok fel, és meglepődök, amikor az M193-ra alkalmazott hangvezérlés a kölyök idegrendszerére is hatni látszik. A fűzőt ugyan nem ereszti el, de rám néz, a farka ismét céltalan lengedezésbe kezd – aztán kiejti a fűzőt a szájából, és egy tömzsi kis testéhez képest meglepően ügyes ugrással mellettem terem az ülésen. Mielőtt tiltakozhatnék, az ölembe mászik, hideg, nedves tapintású orrát a csuklómnak nyomja. Ismét illatmintákat vesz az orrával, én pedig leküzdöm az ingert, hogy odébb kapjam a karom. Furcsa érzés: a hidratálókon kívül jó ideje nem ért nedvesség a bőrömhöz, ahogy az olyan hidegérzet is ritkaságszámba megy az életemben, amit nem a virtuális valóságok neurotranszmitterei idéznek elő, amiken az Akadémián dolgozunk.

Történészhallgatóként igazi kuriózum-számba megyek ott, én azonban már a képzésem első napján tudtam, hogy mit akarok. Megvetni a lábam ott, ahol élő ember még nem járt: a múltban, vagy jobb híján, a múlt lehető legtökéletesebb illúziójában. Abban a világban, ami elődeink ostobasága miatt ma már nem létezhet – és ha a Pygmalion Corps azon dolgozik, hogy lassan, de biztosan feljavítsa fogságra ítélt társadalmunk életminőségét, akkor az ő soraikban a helyem.

Minden bizonnyal a professzionális kíváncsiság vesz rá most is, hogy ne tegyem vissza a ketrecébe ezt a kölyökkutyát. Ergonómiailag a közelében sincs M193-nak: méretét tekintve furcsán súlyos az ölemben. Vagy talán az Akadémia helytelenül őrizte meg az arra vonatkozó adatokat, hogy egy orosz agár testének mekkora a sűrűsége. Vagy az is lehet, hogy ezek a kutyák születésük pillanatában a végleges testsűrűséggel rendelkeznek, mely későbbi fejlődési szakaszaik alatt apránként eloszlik a korporációjukon. Nem tudom. Fogalmam sincs. Erről Alexet kéne megkérdezni… meg arról is, hogy miért ilyen furcsán meleg a teste. A tapintása egyébként nem kellemetlen, nem csoda, ha a régi korokban terápiás célokra is használtak élő állatokat. Valódi, élő állatokat. A múlt emberének fogalma sem volt, micsoda kiváltságos helyzetben él: minél tovább kutatom az ősi kultúrákat, ez annál nyilvánvalóbbá válik…

Genetikai állománya alapján a biomodell ősei a 21. századból származnak. A kutatási területem idejéből, abból az időből, amit annyi vizsgán, beadandón és Archívumban töltött órán át próbáltam megérteni, hiába tudom a lelkem mélyén, hogy sosem érhetem el a célomat. Hogyan is érthetnék meg egy olyan emberi populációt, melynek tagjai nem csupán a helyüket változtathatták szabadon, de egész földdarabokat birtokolhattak, kontinenseket szelhettek át, és fogyasztásuknak csupán a vagyoni helyzetük szabhatott határt? Hogyan is érthetné meg egy ilyen populáció a 27. század emberét, aki még soha életében nem járt a bolygó felszínén, nem érte a bőrét természetes fény, a teste egészséges biológiai működéséhez kellő tápanyagok tabletták és injekciók egész során keresztül jutnak be a szervezetébe, ha pedig az elődei számára természetes környezetet akar látni maga körül, el kell indítania egy VR-szimulációt?!

Ebben a pillanatban értem csak meg, hogy a reszkető kis lény a kezemben egy biológiai időkapszula. A teste nem emlékszik az eltelt évszázadok természeti csapásaira, politikai forrongásaira és megváltozott életkörülményeire: a csúcstechnológia befagyasztotta létezését ott, az Utolsó Utáni Órában, mielőtt mindennek vége lett, és minden újrakezdődött.

„Súlyos kárt tettünk ugyan az otthonunk élővilágában, vizeiben, természetes erőforrásaiban, a sarkok jégsapkáiban, a sztratoszférában elterülő ózonrétegben,” írtam az esszében, ami miatt kirúgtak a történelemtudományi tanszékről, és leszerződtettek a Pygmalion Corpshoz, „ám nevetségesen arrogáns feltételezés, hogy képesek lettünk volna lakhatatlanná tenni. A bolygót akkor sem pusztíthattuk volna el, ha a kora újkor konfliktusai során őseink a teljes atomfegyver-arzenáljukat elszabadítják – ebben az esetben a Föld nagy része lakhatatlanná vált volna az emberiség számára, az állatvilágban pedig kétségtelenül bizarr mutációk következtek volna be, ám egy földtörténeti kornak a töredéke sem kellett volna hozzá, hogy az okozott kár begyógyuljon, az élővilág pedig ismét fejlődésnek induljon. Az emberiség egyetlen esélye azonban a fogyasztás mérséklésében és az erőforrások átrendezésében rejlett: két olyan direktívában, ami a korszak individualista berendezkedésével párosulva lehetetlennek tűnt…”

Az esszém szavai úgy csengenek a fülemben, mintha most olvastatták volna fel őket a tanszék tárgyalójában, mintha most pattannának vissza a Viktoriánus Oxford-szimuláció virtuális falairól. Igenis lakhatatlanná tettük a bolygót, mondta nekem nem sokkal később Alex, csak te vagy egy javíthatatlan romantikus, Greg Byron. Ezt még nagyon sokszor elmondta a következő két évben, én pedig lassan megértettem, hogy igaza van. Lakhatatlanná tettük a bolygót, ezért szorult a teljes populációnk a felszín alá. Elvégre miért is nyomorognánk az áporodott szagú sötétségben, ha lenne más választásunk…?

Kis híján felugrom az expresszkocsi üléséről, amikor a kölyökkutya nyelve a bőrömhöz ér. Ahogy az orrának, ennek az érzékszervének is furcsa a tapintása: nem olyan nedves, mint vártam, langyos, puha, sima. Sötét szeme tágra nyíltan pillant fel rám, elálló fülei mulatságos kontrasztot mutatnak hosszúkás pofájával. Farka céltalan dobolásba kezd a térdemen, én pedig önkéntelenül M193 szélesre programozott, elegáns mozdulatait keresem benne. Nem találom, gondolataim pedig, akár egy végtelenített parancssor elemei, visszaugranak szokásos kiindulópontjukra, Alexre. Mégis hogyan mondjam el neki, hogy hiába dolgoztunk napi tizennégy órát az utóbbi fél évben?! Hogy nem lesz a projektből semmi? Hogy hiába rajzoltuk újra a Szemirámisz Hajnalát pixelről pixelre, az utolsó rohadt 34-5878/6870. generációs fűszálmodellen megcsillanó hajnali napsugárig, mert egy krumpli alakú, használhatatlan, pihegő kis micsodát kaptunk M193 húsz holdhónapos kontrollegyede helyett?!

Ebből a kölyökkutyából soha nem lesz M193, ez biztos. M193 festményre illő állatszimuláció, minden ízében tökéletes kiegészítése az idilli környezetnek, amelyet a Szemirámisz Hajnala modellez. Az utolsó pixelig azért lett megalkotva, hogy végigkísérje a felhasználót a hajnali kert virtuális valóságán, élethűen imitálva az egykori házikutyák viselkedését. Valahányszor elindítom a szimulációt, M193 lelassít, ahogy észrevesz: karnyújtásnyi távolságra marad tőlem, és az arcomra függeszti mélybarna szemét. Ha azonban kinyújtanám a kezem, hogy megérintsem a feje búbját, csak a semmit markolnám, nem érezném a kölyökkutya furcsán súlyos testének melegét, a tapintásra ható szimuláció ugyanis még nem lett beépítve a Hajnalba, ahogy az M193 viselkedését kontrolláló mesterséges intelligencia sincs még kész. M193 jelenleg egy végtelenített, soklépéses mozdulatsort követ: köszönt, felém szalad, megáll. Megcsóválja a farkát, a fejét kissé oldalra dönti, majd hátrahúzza az ínyét, ásít egyet. Megrázza magát, megfordul, várakozva rám pillant. Előreszalad, visszaszalad, megvár; furcsa, félig hasaló pozícióba vágja magát, ami az Archívum etológiai szakértői szerint a játékra hívás megfelelője volt a házikutyák eszköztárában; aztán elölről kezdi. Ugyanezen mozdulatok csírái azonban a kölyök mozgásában is megfigyelhetőek, még ha esetlen utánzatai is M193-éinak, hiszen ugyanarról a fajról van szó…

Ha képes leszek elég adatot gyűjteni, talán sosem kell elmondanom Alexnek. Korábban senki sem folyamodott a genetikai eszköztárhoz, hogy a Szemirámisz Hajnalát fejlessze – egy kutatócsoport vezetője sem volt elég őrült hozzá, hogy a fejlesztésre kapott anyagi keret 95%-át egyetlen beszerzésre fordítsa, és számolatlan munkaórákkal pótolja ki az így előállt hiányt. Más szóval, egy kutatócsoport vezetője sem volt még történész.

Éles fájdalom zökkent ki egyre gyorsabban cikázó gondolataimból: a kölyökkutya az ujjamba mélyesztette helyes fogait. Azóta sem mászott ki az ölemből; úgy tűnik, az idegrendszere igényli a fizikai kontaktust. Testének melege egészen átjárta a ruháimat; ahogy lassú, óvatos mozdulattal az oldalára fektetem a tenyerem, érzem a szívdobogását. Majdnem elkapom a kezem. A sajátomon kívül talán még senkiét nem éreztem.

Ha követem a protokollt, és mindent elmondok Alexnek, ennek a kis lénynek már nem fog sokáig dobogni a szíve – eddig ez eszembe sem jutott, hirtelen azonban nem tudok másra gondolni. A prof már azzal is óriási kivételt tett a szabályzatban, hogy megengedte nekünk a biomodell vizsgálatát: ha megtudja, hogy az említett modell teljességgel haszontalan, azonnal megvon tőlünk minden támogatást, a kiskutyát pedig elszállítják. A táplálása, folyamatos higiéniai ellenőrzése, neurológiai- és viselkedéskontrollja, fenntartása költséges eljárások egész sorát vonná magával: kizárt, hogy az Akadémia magára vállalná.

Javíthatatlan romantikus vagy, Greg Byron, mondaná most Alex, és beletörődne, hogy buktuk a projektet. Én azonban nem vagyok ebben annyira biztos. Minél tovább nézem a ruhám ujját cincáló biomodellt, annál több új ötletem támad. Talán épp ez a baj M193-mal: hogy túl tökéletes. Minden helyzetben kiszámíthatóan reagál. Van benne valami művi, valami erőltetett, valami, amit még hosszú évszázadok múltán is idegennek érzünk, ha találkozunk vele a Szemirámisz Hajnalában. Valami, amit a 21. század emberének nehezebb lenne elfogadnia, mint a VR-szimulációk által felépített világot, a nanobotokat, vagy a korunk törvényeinek vasszigorát. Egy igazi tudós analitikus, okok és okozataik végtelenbe vesző, egyenes láncolatából felépített gondolatmenetében persze tátongó szakadéknak, sőt, veszélyes anomáliának tűnne a feltételezés, hogy egy kifejlett egyed viselkedésének vizsgálata pótolható lenne egy kölyökével: fejlődésben lévő és kifejlett egyed között húzná meg a logikai határvonalat, nem pedig valós és virtuális között, ahogyan én teszem. Ahogyan én már megtettem… mert ahogy kinyújtom a kezem, és bizonytalan, óvatos mozdulattal a kölyökkutya fejére simítom a tenyerem, már tudom.

Tudom, hogy nem fogom elmondani Alexnek.

Author: Tóth-Palásthy Luca

Óvodás koromban megtanultam csúnya krikszkrakszokkal írni, aztán úgy maradt... Mára papíron filológus vagyok, ha valami fáj, akkor költő (ha pedig azt akarom, hogy másnak is fájjon, akkor hobbiesztéta). Többek között Shakespeare, Tolkien, Bulgakov, Hesse, Pilinszky és T. S. Eliot tántoríthatatlan rajongója vagyok. Két regényem van tervben, de őket még metszegetem és locsolgatom egy kicsit. Itt összefoglaltam, hogy hol találsz még meg: https://laerthels-workshop.blogspot.com/p/kapcsolat.html