Örökmozgó és Hóember
(Egy fejezete az Örökmozgó c. könyvemnek)
Én, Örökmozgó, nemigen lepődök meg. Végtelen életem alatt már oly sok minden történt velem, körülöttem, hogy okkal hinnénk, újdonság már nemigen ér. Nos tél van, gyönyörű havas tél. Gyerek-öklömnyi hópelyhek hullanak. A fákon is, bokrokon is, tetőkön, utakon mindenhol csak hó és hó. Térdig gázolnak benne az emberek. Gyerekek játszanak, hógolyókat gyúrnak, dobálják egymást, miközben éktelenül visítoznak. Az ilyen zajok nem zavarnak, sőt, kellemes a zsivaj. A gyerekeket kicsit jobban szeretem, látom bennük a jövő lehetőségeit, napról napra fejlődésüket. Beszédmódjuk lenyűgöz, honnan tudnak már ennyi mindent? Azt ugyan nagyon nem szeretem, hogy hógolyókkal dobálnak, nyilván nem tudják, mit tesznek! Mert az, hogy örökké létezem, nem garancia arra, hogy az emberi, gyermeki brutalitás ne tudna kárt tenni bennem. Nagyobb hótömböket formáznak, addig görgetik, amíg a rátapadó hótól elég nagy lesz. Kisebb, nagyobb is készül. Azután egymásra teszik, majd szemet, orrot, karokat csinálnak neki. Úgy néz ki, mint egy ember, vagy inkább madárijesztő. Csak nem mozog, nem söpri le magáról a ráhulló havat, és a madarak sem csiklandozzák, amikor rászállnak. Sőt, a múltkor – és itt jön az én igazi meglepetésem, mert tudom, hogy vannak érzelmeim, de azt nem gondoltam, hogy nevetni is sikerül. Szóval a múltkor egy nyuszi lerágta a hóember orrát. Szép nyugodtam, módszeresen. Hóember békésen tűrte, hiszen csúf világ lenne, ha nem így tett volna. Én meg csak nevettem, nevettem, még jó, hogy nem hallotta senki. Mert valljuk be, már az sem hétköznapi dolog, hogy örökmozgó vagyok, de hogy teli van a nevetésemmel a völgy, az azért már sok lehet. Azért mert Író barátom bármit kitalálhat, azért nem szabadulhatnak el a dolgok, hogy tetszésük szerint, ezt-azt műveljenek. Egyébként majd megkérdezem tőle, hogy honnan vette ehhez a felhatalmazást, vagy jogot, hogy mint egy isten BÁRMIT kitaláljon, megírjon?! (Megjegyzem, az ugye világos, hogy Író barátomat is az író írja?) Nos én nem elhamarkodottan beszélek a dolgok elszabadulásáról! Mentségemre mondom, ez az író felelőssége és nem a dolgoké. Besötétedett. Csend van, végtelen, havas csend. A völgyben – és ezt a barátaimtól tudom – egy vasútállomás van. Én magam soha nem láttam, hogyan is láthattam volna. De a hangjait ismerem. Mozdony motorja mordul fel, ütközők csattannak, majd fékez és csak gurul, gurul a teherkocsi, amíg egy másik fel nem fogja. Rendezik a vagonokat. Hangosbemondó beszél, nem értem a visszhangtól, sípol valaki, mozdony fütyül, dohog. Nagyon szeretem hallgatni ezeket. Más látni, érzékelni való ilyenkor nincs. Író barátom már említette, hogy lehet ilyenkor gondolatban szinte bármit csinálni, bármire gondolni. Azután annak a bárminek az összes emlék-kapcsolódásait végig gondolni, mindezt talán a végtelenségig. Amíg, és az érzékenyebb Olvasó most kapaszkodjon meg, amíg egyszer csak nem látom, hogy Hóember elindul felém. Fogalma sincs rólam, nem tudja, hogy én vagyok Örökmozgó. Körbejár, nem érti mit lát, hiszen hol is láthatott volna hasonlót, ráadásul nem rég született, építették a gyerekek. Az igencsak látható, hogy Hóember nem olyan, mint az ember. Nem születik kisdednek, majd nem gondozzák szülei féltően. Ő öregnek születik, felnőttnek. És nem is különösebben hosszú életű. Elég egy melegebb nap, napsütés, vagy kóbor kutyák és már vége is. Nem is beszélve a nyusziról, aki tulajdonképpen csúfot űz belőle. Nos, ha nem én magam látom, el sem hiszem, Hóember olyat tesz, amit nappal soha nem. Mintákat jár a hóba, de olyan gazdag szépséget, mint a csipke. Másnap reggel ki gondolná, hogy ő volt, inkább művészi hajlamú fiatal lehetett, gondolják. Meg lehet, reggelre belepi a hó. Lassan visszatér hozzám, talán az ösztönei hajtják. (Miért is ne lennének ösztönei? Én az író úgy döntöttem, hogy van! [Már én, az író is érzem, hogy kérkedésem a fantáziám szabadságával, már-már tenyérbe mászó, de akadályozzon meg valaki! Álljon közém és a papír közé, ha tud! Esetleg majd egy gonosz szerkesztő!]). Hóember körbejár, megtapogat, majd a hóba járástól elfáradva rám ül. Nem tudom tudja-e, persze honnan is tudná, hogy az a nedves, olvadt folt rajtam, az a lelkem. Ott a belső melegségem megolvasztja a havat. – Szervusz Hóember! – szólok bátortalanul. Akkorát ugrott ijedtében, hogy egy pillanatra szétvált feje és alsó része. – Hát te ki vagy? – Én Örökmozgó vagyok. Származásomat tekintve, ha erről lehetne egyáltalán beszélni, örökmozgó vagyok. – És Hóember, te hogyhogy mászkálsz, mintát jársz? – Láthattad Örökmozgó, a gyerekek nekem nem csináltak lábat, lábakat, az nem szokás. Persze, hogy nem tudok járni! De a tehetetlenség nagy úr! – Na de láttam, hogy jársz! – Persze, éjszaka van, nem lát senki, az én fantáziámnak sem szab határt senki. Hát járok! – Ezt egyszer én is kipróbálom, soha eszembe nem jutott volna! – mondja Örökmozgó. – Nem sok értelme van megkérdeznem, mert láttam, hogyan születtél, de neked vannak őseid, leszármazottaid? – Már hogy lenne, hiszen láthattad a születésemet. Se ember, se gép nem vagyok. Sem én nem kapok értékeket, sem én nem tudok továbbadni. Sem szüleim, sem utódaim nincsenek. – De vannak más hóemberek, hozzájuk semmi közöd? – Nincs, csak az emberektől hallom, meg látok néha messziről másikat. Utód? Így tulajdonképpen teljesen gyökértelen vagyok, nem neveltek, tanítottak, nincs birtokomban szinte semmi tudás. – Akkor te Hóember teljesen más vagy, mint az emberek, de még tőlem is alapvetően különbözöl! – Így is lehet mondani, de nem én különbözök, hanem az emberek és te Örökmozgó, ti különböztök tőlem! Épített valóság vagyok, amely a gyerekek képzeletétől életre kelt. És mesél Hóember, terveket sző, hogy majd jövő télen miket fog tenni. Nem mondhatom neki, hogy ennek semmi realitása nincs, biztatom inkább. Visszaindul, ahol a gyerekek építették, nem okozhat nekik fájdalmat, hogy eltűnt. Egyik karja helyére másik ágat rak, neki ilyen jutott. Visszafele nem a kis hídon megy, ahol jött, hanem egyenesen a pataknak tart! – Hóember! Ne arra! – kiáltja Örökmozgó, de hiába. Hóember belegázol a patakba, majd elborul, ág-kezeit elviszi a víz, teste pillanatok alatt szétmállik. Vége! Egyedül a maradék sárgarépa igazolja csak, hogy volt egyáltalán... Örökmozgó ilyenkor ébred rá, hogy mások élete mennyire mulandó. Megint elvesztett valakit, akit már-már barátjának nevezhetett volna, aki ugyan nem tudja, mert az időből nem futotta, hogy elmondja neki, mennyi barátja van még, és milyen jól elbeszélgethettek volna együtt. Vajon ki lesz a következő? Kit fog elveszíteni? Senki, egy ember nem tudja azt elképzelni, hogy Örökmozgó mennyi társat, barátot vesztett már el. Neki az nem vigasz, hogy ő örökké él. Fáj ez, nagyon fáj... – A lelkem, és senki ne vitassa, hogy van lelkem, bizony sajog, szinte megszakad a fájdalomtól. Üres és tompa… Torma István
Author: Torma István
1947. ápr. 13-án születtem Újpesten, most már 26. éve Borsodban élek, Kazincbarcikán. Itt is van családom, és Budapesten, környékén is. Ott két lányom van, felnőttek, a nagyobbiknak 2 lány unokája, huszonévesek. Bár kamasz koromban már írtam verseket, de műszaki pályára készültem. Kutatóintézetekben dolgoztam, kísérleti fizikával, majd műszertervezéssel, majd egyre inkább számítástechnikával foglalkoztam. Évtizedekig számítógép programokat írtam egészen nyugdíjas korom környékéig, egy pár évig még nyugdíjasként is. Visszatérve: Írtam verseket, de elégettem, majd fotóművésznek készültem, a Budapesti Tavaszi Fesztivál fotópályázatán a legjobb klasszikus portré díjat nyertem, de mindent elégettem. 26 évig írtam a fióknak, ez idő alatt senkitől semmilyen segítséget, biztatást nem kaptam. Az elmúlt években viszont már körülbelül 70 írásom jelent meg, már nem számolom. Havonta jelenek meg a Kalamáris és a Litera-Túra irodalmi oldalakon. A SzövetIrodalomban, egyik hónapban a 116 írás közül elnyertem a legjobb írás címet. Másfél év alatt három könyvem jelent meg, az Örökmozgó c., a Remittenda c. és most a Okosak, szépek. Verseket is írtam, a feltörő érzelem íratta velem, de 20 évig senkinek nem mutattam. Egyik versem, a Néha… több, mint sikert aratott, a videóját már több mint 1000-en látták. Szerkesztőm bátorított, hogy írjak, mert jók, közli is mindig. Öt antológiában szerepel írásom, versem, még...
