Terített asztalom előtt a világ

Utolértek minket az ébredező nap első sugarai. A fátyolos novembert ezúttal nem az irodám ablakából, hanem a koszos szélvédőn keresztül szemléltem. A lassan hömpölygő kocsisor, akár egy komótos gleccser, úgy küzdött meg minden centiméterért. A fővárosba vezető autópályáról már rég leértünk, odalett az addigi tempós haladásunk, és a kétszer kétsávos úton mi is hozzátettük a magunkét a reggeli dugóhoz. Érzékeny retinámat igencsak bántotta az előttünk felvillanó féklámpák sokasága. A ránk szegezett kipufogócsövekből rendületlenül szálltak fel a szürkés füstoszlopok. Mintha ezernyi parázsló cigaretta várt volna a hamutálban az utolsó szippantásra, mielőtt végleg elnyomják őket.

Nem fértünk át a zöldön, így másodikként állhattunk a sorban kilencven másodpercig. Pontosan ennyi várakozást szabott ránk a jelzőlámpák feletti számláló. Nyújtogattam a nyakamat, feszengtem a kényelmetlen anyósülésben. Már csak pár kilométernyire voltunk az úti célunktól, talán addig még kibírom, nyugtattam magam. Ahogy forgattam a fejemet, egyszer csak megakadt a tekintetem egy furcsa figurán, aki sehogyan sem illett bele a minket körülvevő betonpanorámába.

A forgalmi sávokat egymástól középen elválasztó, füves-bokros szigeten barna ballonkabátos alak ült egy asztalnál. Koszos, valaha kék színű, kötött sapkáját egészen a szeméig lehúzta, hosszú, ősz haja eltakarta az arcát. Hogy férfi vagy nő az illető, azt nem tudtam egyértelműen megállapítani. Talán férfi lehetett. Mindenesetre ott ücsörgött egy kiselejtezett székszerűségen, rákönyökölt az aprócska, rozoga tákolmányra, és senkitől sem zavartatva jóízűen reggelizett.

Nagyokat harapott a valaki által már félig megevett, majd kukába dobott gyorséttermi hamburgerből. Akadt még az asztalon egy fél kolbász, száraz kenyér és bontatlan csomagolású kakaós csiga is. Hogy a finom falatok könnyebben csússzanak, talpas üvegpohárba műanyag flakonos, bornak tűnő italt töltött. Szürreális látvány volt.

Kellemetlenül éreztem magam, mintha hívatlan vendégként bátorkodtam volna megzavarni egy uralkodót a terített asztalánál. Mi mindannyian, akik ott ácsorogtunk a dugóban, díszletként szolgáltunk őméltósága reggelijéhez. A fura szerzet pedig a létező legnagyobb természetességgel tekintett a körülötte elterülő világra. Ha szépen kérem, talán meg is kínált volna pár falattal.

– Úgy nézed azt a csövest, mint aki most lát ilyet először – zökkentett ki figyelmemből a volánnál ülő kollégám. – Le sem tagadhatnád, hogy vidéki gyerek vagy, rácsodálkozol mindenre – dörgölte orrom alá kéretlen megjegyzéseit. Válaszul flegma hümmögéssel koronáztam meg közös utunk fergeteges kommunikációját.

Hatvan másodperc volt még hátra a következő zöldig. Próbáltam fürkészni a körülöttünk várakozó autósok tekintetét. Vajon ők is ugyanúgy meg vannak hökkenve a látványon, mint én?

Telefonképernyőt görgető, lehúzott ablakból kihamuzó, közömbösen bambuló arcokat láttam. Az én ingerküszöböm ezek szerint túl alacsonynak bizonyult a pesti élményekhez.

Vissza-visszatértem hát érdeklődésem középpontjára. Ügyet sem vetett rám. Talán én voltam az egyetlen ember a környéken, aki szüntelenül őt vizsgálgatta. Igyekeztem kitalálni, hogy az állandó konyhájában parkoltunk éppen, vagy csak a mai reggelije erejéig tisztelte meg jelenlétével a közlekedőket. Esetlenségében is lenyűgözött a létezése. Egy pillanatig sem szégyellte a helyzetét, sőt, a mozdulataiból boldogság és elégedettség sugárzott. Kíváncsi lettem volna a gondolataira. Vajon mi járhatott a fejében, amikor úgy döntött, hogy hanyag eleganciával egy forgalmas út kellős közepén terít meg magának?

A szemeit ugyan nem láttam a lelógó hajától, az viszont nyilvánvaló volt számomra, hogy hidegen hagyta minden, ami körülötte zajlott. Talán boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élt mindannyiunknál, akik egy piroslámpányi időre összeverődtünk. Nem ölte belülről a stressz, nem hajtotta a főnöke. Lehetősége volt a legnagyobb nyugalomban és kényelemben megreggelizni. Melyikünk mondhatta el ugyanezt magáról?

„Reggelizz úgy, mint egy király!” – futottak át agyamon édesanyám szavai, aki még gyerekkoromban próbált engem rászoktatni a tisztességes étkezésre. Ehhez képest indulás után nem sokkal, a kocsiban tömtem magamba az útra csomagolt szendvicsemet. Azután a benzinkúton leöblítettem egy irtó gyenge, de legalább méregdrága kávéval. Öltönyben, fűtött kocsiban, kutyafuttában kaptam be pár falatot. Nem estek jól.

Olyan jól biztos nem, mint amilyen jót lakmározott újdonsült barátom az avas kolbászból és a száraz kenyérszeletből.

Harminc másodpercünk maradt csupán a pirosból, így hát lassan elköszöntem kedvenc ballonkabátosomtól. Utoljára még jól szemügyre vettem, valószínűleg nem látom többet. De az is megeshet, hogy legközelebb is itt lesz, és egy piros lámpa erejéig lélekben megvendégel. Bárcsak magamra ölthettem volna a bátorságát. Sztoikus nyugalommal figurázta ki reggelije keretében az egész társadalmat. Kedvem támadt helyet cserélni vele. Valami azonban azt súgta, hogy udvariasan visszautasítana, és semmi pénzért nem ülne a helyemre. Meg tudtam érteni. A szabadságot a rabságért senki nem adja fel önszántából.

Búcsúzóul gyermeki lelkesedéssel bontotta ki a kakaós csiga nejlonzacskóját. Finom desszert a királyi lakomához. Mintha felém nyújtotta volna. Gondolatban megosztoztunk rajta. Amint beleharapott, összefolyt a nyál a számban. Fogaim alatt ropogtattam a péksütemény morzsáit. A szám szélére tapadt kakaódarabokat nyelvem hegyével nyalogattam le. A csordultig telt pohárból nagyokat hörpintettem. Bor még sosem esett ilyen jól. Ismét töltöttünk, és ezúttal koccintottunk az egészségünkre. Ő a flakonnal, én a pohárral. Nagyokat nevettünk a körülöttünk veszteglőkön. A fontos embereken, akik folyton siettek valahova, de végül mindig lemaradtak a saját életükről.

Öt, négy, három, kettő, egy. A piros lámpa zöldre váltott, és megmozdult a kígyózó fémtömeg. Gyorsan magunk mögött hagytuk az öreg alakját. A különös élmény emléke azonban még sokáig velem maradt. Azóta sem volt részem ilyen nagyszerű reggeliben.

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...