Rég besötétedett már, mire Tomi abbahagyta a közös képeik nézegetését a telefonján. Egyáltalán nem volt kedve az esti iszogatáshoz a haverokkal, az sem érdekelte, ha elkésik. Legszívesebben kihagyta volna a mai alkalmat, de nem tehette, mindenképpen meg kellett jelennie, hiszen a születésnapját készült megünnepelni a társaság.
Kifújta az orrát, letörölgette a könnyeit az arcáról, majd fájdalmasan sóhajtozva felkelt az ágyból, és odalépett az ablakhoz. A kaput bámulta egy ideig, mintha vendéget várna. Persze nem járt arra senki, csak a hó hullott kitartóan reggel óta, és mostanra vastag, fehér paplannal takarta be a környéket.
A fiú a ruhásszekrényben kutakodva megtalálta azt a világoskék inget, amiben Detti mindig olyan ellenállhatatlanul vonzónak látta. Felvette, begombolta és a tükör előtt állva azt kívánta, bárcsak újra láthatná szerelmét. Az ágyon heverő telefonra pillantott, de csak a koromfekete képernyő nézett vissza rá. Hiába reménykedett egész nap, nem érkezett felköszöntés attól az embertől, aki számára a legtöbbet jelentette ezen a világon.
A lány két hónappal ezelőtt küldött utoljára üzenetet Tominak, nem sokkal azután, hogy szakított vele. Akkor azt írta, hogy nem akart fájdalmat okozni neki, és nagyon sajnálja a történteket, de boldogtalan mellette, nem érez már szerelmet iránta, ezért azt kéri tőle, tartsa tiszteletben a döntését, miszerint többé nem lesz köztük semmi, az útjaik örökre különváltak. Továbbá kihangsúlyozta azt is, hogy Tomi semmilyen formában ne keresse őt a jövőben.
A fiú leballagott a nyikorgó lépcsőn a földszintre, felhúzta a bakancsát és a szövetkabátját. Egy elköszönésfélét intézett a szüleihez, akik éppen a nappaliban bóbiskoltak a tévé előtt. Édesanyja feleszmélt, valamit még mondani akart a fiának, de Tomi nem hallotta meg, csak becsapta maga után az ajtót, és elindult a közeli kocsmába.
Búslakodva tekintett maga elé, talpa alatt ropogott a hó, ahogy utcáról utcára haladt. Úgy érezte, élete legrosszabb születésnapját éli át. Szabadulni akart ettől az estétől, még a létezés is nehezére esett. Nem vágyott senkinek a társaságára, csak Detti ölelésére, amit sehogyan sem kaphatott meg.
Újra eszébe jutott, hogy a szakításuk után mennyire megviselte a külön töltött karácsony és a magányos szilveszter. Az elmúlt időszakban egyetlen alkalommal látta egykori kedvesét, amikor az ünnepek után véletlenül összefutottak a bevásárlóközpontban, és egy rideg köszönésen kívül nem kapott több figyelmet tőle. Mély nyomot hagyott benne ez a találkozás, mert öröm helyett jéghideg közönyt olvasott ki a lány tekintetéből. Sokkolta Detti távolságtartó viselkedése, és ezt azóta sem tudta megemészteni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve ahelyett, hogy továbbra is a kocsma felé tartott volna, inkább lefordult az egyik sarkon. Egyenesen Detti lakásához igyekezett. Őrültségnek tűnt az elképzelés, hogy becsengessen hozzá, lelke mélyén mégis abban reménykedett, hogy a különleges napra való tekintettel szóba áll vele.
A társasházhoz közeledve egy fekete autót pillantott meg a bejárat előtt. Nagyra nőtt, kopasz, harmincas fickó pattant ki belőle, majd nyomban rágyújtott egy cigire. Ekkor kinyílt a lépcsőház ajtaja, és Detti szaladt ki rajta, egyenesen a pasas nyakába ugrott. Forró csókkal köszöntötték egymást.
Tomi lefagyott a látványtól. Elszorult a torka, és olyan hevesen vert a szíve, hogy kis híján kiugrott a helyéről. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, szaporán kapkodta a levegőt. Forgott vele az egész világ, meg kellett kapaszkodnia egy lámpaoszlopban, nehogy összeessen. Erre a helyzetre egyáltalán nem készült fel.
A férfi eldobta a csikket, majd kézen fogta Dettit, és felkísérte a lakásba. Mindössze néhány percig tartott az egész jelenet, de Tomi egy örökkévalóságként élte meg. Teljesen magánkívül volt, aztán valahogy összeszedte magát, és elindult a kocsmába.
Útközben eldöntötte, hogy kegyetlenül leissza magát. Elpusztítja agysejtjeit, melyek memóriájának azon részéért feleltek, ahol Dettivel közös emlékei raktározódtak. Gyors megváltásra vágyott, minden fájdalmát eltompító érzéstelenítésre volt szüksége. A józanság méregként hatott elméjére, és egyedül az alkohol tűnt ígéretes ellenszernek.
Már javában mulattak a fiúk, még az utcán is hallani lehetett a zenét. Hatalmas ujjongással fogadták Tomit, amint belépett a kocsma ajtaján. Az ünnepelt pedig mosolyt erőltetett az arcára, elvégre ez az ő estéje volt, ezúttal minden csak róla szólt, így hát odakint hagyta a sérelmeit.
Gyorsan ürültek a feles poharak és a korsók, a változatos színekben pompázó töményeket csapolt sörrel öblítették le a srácok. A buli remekül alakult, és amikor valaki Dettit kezdte emlegetni, Tomi határozottan leállította az illetőt, majd hirtelen témát váltott. Azonban még így sem kerülhette el a kéretlen tanácsokat, miszerint ő egy jóképű, fiatal férfi, aki most töltötte be a tizenkilencet, előtte áll még az élet, bármikor találhat magának olyan nőt, mint amilyen Detti volt, és különben is, az a csaj egyáltalán nem érdemelte meg őt.
Az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol ellenére Tomi nem igazán érezte meg az italt. A vártnál lassabban csillapodott benne a feszültség, ezért az este hátralévő részében még elszántabban emelgette ajkaihoz a poharakat, hogy elérje végre a kívánt bódító hatást. Képszakadásra vágyott, a teljes megsemmisülést tűzte ki célul maga elé.
Éjfél után igencsak fáradni kezdett a társaság, többen is kidőltek, a kocsma tulajdonosa pedig zárni készült, ezért elköszöntek egymástól, majd tántorgó, bizonytalan léptekkel hazaindultak. Szétszéledtek, akár a hófelhők, melyeknek addigra már nyomuk sem maradt az égbolton, rég átadták helyüket a ragyogó csillagoknak. Csontig hatoló, fagyos fuvallatok kerítették hatalmukba a januári éjszakát.
Tomi csalódottan vette tudomásul, hogy akármennyire is törekedett rá az este folyamán, mégsem sikerült elfelejtenie Dettit. Nehézkesen hazabotorkált, bejutott a kapun, de hiába kereste a bejárati ajtó kulcsát, egyik zsebében sem találta. Bizonyára elvesztette valahol útközben. Rángatta a kilincset, nyomta a csengőt, dörömbölt az ajtón, még telefonon is hívta a szüleit, de sehogyan sem érte el őket. Megunta a dolgot, dacosan sarkon fordult, és elindult arra, ahonnan jött.
A nagy csavargásban egyszer csak újra a lány lakása előtt kötött ki. A fekete autó ugyanott állt, ahol azelőtt. Tomi nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek ketten egész este szeretkeztek. Ha valaki kést döfött volna a szívébe, az sem fájt volna neki ennyire. Ekkor valami eltört benne, keservesen zokogni kezdett. Felszakadtak a sebek a lelkében, többé már nem volt ura az érzelmeinek. Azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és elnyelné örökre. Érezte, amint belülről felemészti a pokol tüze.
Menni akart, mindegy, hogy hova, csak el innen messzire. Vitte a lába, maga sem tudta, hogy merre, egyik lépés után jött a másik. Megrohamozták az elképzelt, ám soha el nem érkező jövő képkockái. Dettivel tervezte leélni az életét, mellette szeretett volna megöregedni. Az álom azonban szertefoszlott.
Alig látott a könnyeitől, a telefonjában elmentett képeket nézegette újra és újra. Közös emlékek, nyaralások, kirándulások, családi események, együtt átélt élmények, amelyek Dettinek már nem jelentettek semmit. Valószínűleg rég kitörölte mindet. A fiú képtelen volt elfogadni, hogy ilyen könnyen elmúlt a szerelem a lány részéről. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen gyorsan el lehet felejteni valakit. Mintha sosem lett volna közük egymáshoz. Őrjítő tehetetlenségében hangosan káromkodott, önmagát hibáztatta a szakításért. Amerre csak járt, megugatták a kutyák.
Végül egy parknál állt meg. A sírástól és a céltalan gyaloglástól teljesen kimerült. Kezével lesöpörte a havat a legközelebbi padról, és eldőlt rajta. Kezdte legyűrni az álom. Nem érezte a hideget, nem fájt már neki semmi. Megkönnyebbült a lelke. Utolsó gondolatai is Dettiről szóltak.
Kedvesem. Kincsem. Életem. Egyetlenem. Szerelmem.
Búcsúzó szavait örökre elnyelte az éjszaka.
A hajnal első sugarai megcsillantak a fiatal arcra fagyott könnycseppeken. A kihűlt szív nem dobogott többé.
Author: Kapás Tibor
Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...
