Árnyjáték

Mi az árnyék? Egy olyan megfoghatatlan valami, amely felveszi az árnyékolt tárgy vagy személy külsejét, és így megtévesztésig hasonlít az eredetire. Se nem fiú, se nem lány, nincsenek érzései, ellenben szándékai igen. Minden emberhez és tárgyhoz hozzátartozik az árnyéka, ez így van, mióta világ a világ. Ám ez a kapcsolat sosem volt egészséges, hiszen az egyik mindig az irányító, míg a másik az irányított szerepben van. Az egyik a fényben él, a másik épp hogy a fénytől él. Ezért annyira fontos szabály, hogy a sötétséggel eggyé válni szigorúan tilos! Az ember jónak születik, tiszta léleknek, egészen addig, míg nem hagyja, hogy az árnyéka átvegye felette az uralmat. Csak akkor lesz valaki rosszindulatú, gonosz, önző, ha magába engedi ezt az ártó homályt. Az ilyen ember képtelenné válik szeretetet adni, önzetlenül cselekedni és a kedvesség legapróbb szikrája is kialszik benne. Ez az állapot visszafordíthatatlan. Akit egyszer elnyelt a sötétség, azon már semmi nem segíthet.

Történt egyszer, mikor még nem volt szokás szerelemből házasodni, hogy egy férfi mégiscsak a saját érzései alapján választott párt. Ez az úr, Alexander egy jómódú, nagy vagyonnal és tekintéllyel rendelkező arisztokrata család legfiatalabb tagja volt. A családja mindenféle házassági ajánlatot megpróbált a férfira erőltetni, de hiába, Ő ügyet sem vetett ezekre. Teltek a hetek, hónapok, évek és semmi. Már épp kezdték feladni a reményt, hogy valaha is párt találnak Alexandernek, mikor egy nap az ifjú váratlanul odaállt családja elé, és belekezdett:

• Tudom, hogy minden vágyatok nekem asszonyt találni, de most arra kérlek titeket, hogy hagyjatok fel ezzel, mert a napokban rám talált a szerelem. Számomra csak Ő létezik, mindig és örökké. – mondta határozottan.

A család ámult ezen a váratlan kijelentésen, percekig meg sem tudtak szólalni.

• Hiszen ez remek, kisfiam! – törte meg a csendet az édesanya.
• Végre valahára! – kiáltotta az apa és a nagypapa, szinte egyszerre.
• Ki a szerencsés lány? Ismerjük? Hogy néz ki? Mikor hozod el hozzánk? – a nagymama azt sem tudta, hova legyen örömében.
• Mindent a maga idejében, kedves rokonság! – válaszolta az ifjú, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is el.

Teltek-múltak a napok. A rokonok örültek, hogy Alexander nem marad agglegény, viszont csak néha látták feltűnni. A házban mindenki azt hitte, hogy Alex azért zárkózik a szobájába, mert folyamatosan kedveséről álmodozik. Azért, hogy erről megbizonyosodjon a kotnyeles nagymama egy alkalommal fülön is csípte unokáját.

• Gyere csak ide, drága unokám! – kezdte a mama.
• Mondja, Mama! – vetette oda a férfi egy nagy sóhaj kíséretében.
• Mit csinálsz te folyton itthon? Mikor mutatod be nekünk szíved választottját? Egyáltalán még tart a kapcsolatotok? – vágott bele a faggatózásba.
• Hogy szívem választottját? – hebegett Alexander. – Nos, ő épp a nagybátyánál tartózkodik vidéken, mivel a nénikéje megbetegedett és segít az ápolásában. Addig is levelezünk. Ezért is vagyok folyton itthon. Ha jön a postás, nekem egyből ellenőriznem kell, nem kaptam-e levelet. Tudja, hogy megy ez… – magyarázkodott, mert tudta, ezt megérti a nagyanyja, hisz ő is hosszú éveken keresztül csak levélben beszélgethetett férjével, annyi különbséggel, hogy akkor épp egy háború választotta el őket egymástól.
• Értelek, gyermekem, de azért jól alakul a dolog, ugye? Lassan készülhetünk az esküvőre? Anyáddal már tűkön ülünk, hogy…
• Lassabban, Mama! Végtére is, alig ismerjük még egymást, minek úgy elkapkodni a dolgot? Minden jön a maga idejében! – vágott a férfi idősebb rokona szavába. Kézen csókolta nagymamáját és visszavonult a szobájába.

Pár óra telt el, mikor Alexander nővére épp arra járt és látta, hogy résnyire nyitva maradt az ajtó. Halkan odaosont és hallgatózott kicsit.

• Ohh, mily csodás ez az érzés! Leírhatatlan, nem lehet szavakba önteni. Bódít, akár az ópium, melyből túl sokat szívunk, túl mélyre. Bátorrá tesz, mint a frissen érlelt bor, mit a nagyapa készít roppant odafigyeléssel, és amitől két pohár után már Kerberosszal is szembeszállnék. Ám mégis vakká tesz, ahogy a korán felkelő tavaszi Nap első sugarai. Ha kellene lepaktálnék az ördöggel, ahogy Faust tette, ha kellene életemmel fizetnék, mint Rómeó.

Ekkor a testvér inkább továbbállt, még mielőtt olyat is hallana, ami már végképp nem rá tartozik. Visszament az ebédhez készülődő családhoz, hogy minél részletesebben  beszámoljon a hallottakról. A família örült, kiváltképp az édesanya, hisz mi is tehetne boldogabbá egy anyát, mint hogy a fia megtalálta élete szerelmét. A napok, hetek tovább teltek, és semmi hír nem érkezett a lányról, ami kezdett aggasztóvá válni.

Egy nap azonban az édesanya megelégelte a várakozást és felment fia szobájához. Felérve a hosszú, szőnyeggel borított lépcsőn odaállt Alexander ajtaja elé és bekopogott, ahogyan azt illik. Nem érkezett válasz a túloldalról, hát benyitott. Amit ott látott, egy életre lesújtotta az asszonyt. A szoba koromsötét volt, az ablakok bereteszelve, és még a legapróbb fénysugár sem jutott be. Egyedül egy gyertya égett. Mostanában gyújthatták meg, mert még egész magasan állt. Egy teljesen hétköznapi fehér színű gyertya volt. Gyönyörű, hosszú, fényes, a sárga minden árnyalatában pompázó lánggal égett. A legmegdöbbentőbb mégsem a  fényt adó tárgy volt, hanem Alexander: a fiú ott állt a gyertyának háttal, a bal oldalán egy óriási tükör, amiből a félsötétség miatt csak az alakját lehetett kivenni, szemben pedig a falra rajzolódott az árnyéka.

Az anya teljesen elhűlt, szinte az ájulás szélén állva támasztotta az ajtófélfát. Fia ordítása tudta csak kizökkenteni ebből a sokkos állapotból.

• Miért vagy itt? Csukd be az ajtót, így eltűnik! – rivallt rá édesanyjára Alexander.
• Kisfiam… – suttogta az anya, a kezét a szájához emelve, miközben rájött, mi is történik itt valójában.
• Takarodj!
• Mit tettél, fiam? – az első könnycseppek ekkorra már megjelentek a nő szemében. – Mi lesz így a családdal? Annyi kedves lány van! Ki fog halni a család, ha neked nem születik utódod, és oda a tekintély meg a vagyon. A família többi tagjának is megkeseríted így az életét.
• Nem érdekel, Anyám! Engem csak Ő érdekel, és hogy örökre egymáséi legyünk! – majd a falon lévő árnyékára mutatott.
• Ne mondd ezt, Alex! Mi szeretünk és segítünk, csak mondd meg mit tegyünk! – az anyán a teljes kétségbeesés jelei látszottak.
• Nincs szűkségem rátok! Nem kell más szeretete!

Hirtelen óriási sötétség lepte el a szobát. Valami hatalmas sötét energia. A gyertya elaludt, így a feketeség mindent betemetett. Az édesanyának földbe gyökerezett a lába, ahogy a fiára tekintett. Alexander meggyújtotta a gyertyát, ami ismét lángra lobbant, és  azonnal a fal felé fordult. Az árny eltűnt.

• Sikerült! – suttogta elégedetten Alexander. – Én és Ő eggyé váltunk! Sosem választhatnak el egymástól! Örökké boldog leszek! – a férfi átölelte saját magát.
• In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti – motyogta az anya miközben keresztet vetett a látottak után.

A legenda azóta is él a férfiról, aki megszegte az árnyakkal kapcsolatos legfőbb szabályt, és beleszeretett a saját árnyékába. Hogy mi történt vele vagy a családjával, az örök homályba vész. Annyi biztos csak, hogy az anyák azóta is Alex történetét mesélik a gyermekeiknek, hogy őket ne nyelhesse el a sötétség.

Author: Sudár-Sáránszki Johanna

Sudár-Sáránszki Johanna vagyok, 2007-ben születtem Budapesten. 6 hónapos koromban kezdtem el úszni, amit végül versenyzői szintig vittem. Jelenleg egy külvárosi gimnázium 11. osztályos tanulójaként éldegélek. Az írás már általános iskolában is érdekelt, de komolyabban, csak 2021 óta foglalkozom vele. 2023-ban adtam be az első pályázatom, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum által meghirdetett, „A műtárgyak titkos élete” c. meseíró pályázatra, ahol a korosztályomban 3. helyezést értem el. A mesém megjelent a múzeum által kiadott antológiában is. Emellett rendszeresen publikálok a saját Wattpad oldalamra (@Jaranszki néven), illetve vezetem a saját, leginkább az élsport és a mentális egészség témájával foglalkozó blogomat is (sportiniszemmel.blog.hu). Az írás azóta szerves része az életemnek, mióta 2020-ban mindent lezártak és kezdetét vette a covid időszak. Az elmúlt 4 évben hat alkalommal kaptam el a vírust, mely nekem az idegrendszeremre volt nagy hatással, ami annyit takar, hogy az addigi szorongásom illetve más mentális problémáimat felerősítette. Az évek alatt diagnosztizáltak: középerős-erős szociálisszorongással, pánikbetegséggel, enyhe-középsúlyos-súlyos depresszióval és még megannyi fincsiséggel. Mai napig tartó, hosszú munkával eljutottam arra a szintre, hogy erről az időszakomról, „élményeimről” tudok és akarok is beszélni/írni. Fontosnak tartom, hogy hangot adjak a mentális jóllétnek, hogy ne kezeljük tabu témának, mert egyáltalán nem az!! Ebből kifolyólag sok írásomnak nem...