Egy teányi idő

Szörnyű napom volt. Borzasztóan hideg az idő, persze, hisz január vége van, de én már úgy unom, hogy folyton fázom. Ma az iskolában kaptam egy egyest matekból, a szüleim biztos nagyon mérgesek lesznek. Igazából barátaim sincsenek, mert kilógok a sorból. Én szeretek olvasni, de az ma már annyira nem „divat”. Én szeretem a letisztult öltözetet, de az ma már unalmasnak számít. Ám a legfontosabb, hogy én zsidó vagyok, és ezt még ma is kevesen fogadják el. Miért nem tud senki elfogadni úgy, ahogy vagyok?

Szerencsére van egy ember az életemben, akivel mindig tudok beszélni, és mindig ott van, ha szükségem van rá. Ez az ember a dédi mamám. Általában, ha rosszul érzem magam, vagy csak nem szeretnék egyedül lenni, akkor átmegyek hozzá. Ez most sem volt másképp. Nagyon szeretem a dédim társaságát. Nagyon művelt, intelligens és egyébként szerintem nagyon humoros nő. Amit a legjobban szeretek benne, az a fantasztikus történetmondó képessége. Nagyon jól tud mesélni, és a legtöbb történetének tanulsága és mély mondanivalója van. „A szám sosem jár feleslegesen” – szokta mondani.

Tömegközlekedéssel húsz percbe telt, míg odaértem hozzá. Becsöngettem, és az ajtó már nyílt is. Ott állt a bejáratban, egy szép, kézimunkával készített sálat a hátára terítve. Rám mosolygott és beinvitált.

• Szervusz, Kincsem! Gyere be gyorsan a hidegről!
• Szia, Dédi! Köszönöm! – mondtam én is mosolyogva és bebújtam, amilyen hamar csak tudtam.
• Kérsz egy teát? – kérdezte a kannával a kezében.
• Igen, köszönöm.
• Mi szél fújt erre? – nevetett egyet, majd leült mellém az asztalhoz.
• Igazából csak rossz napom volt, nem szerettem volna egyedül lenni, és gondoltam, benézek hozzád… – mondtam kicsit elkenődve.
• Nagyon jól tetted, örülök, hogy itt vagy! Mesélj, mi történt ma?
• Rossz jegyet hoztam haza, hideg és sötét van, és már nagyon elegem van mindenből. Nincsenek barátaim, ezért teljesen kirekesztve érzem magam mindenhonnan – magyaráztam a dolgot, de nem kellett sokáig, mert egyből megértette.
• Tudod, erről eszembe jut egy nem olyan vidám, de annál tanulságosabb történet – kezdte. – Érdekel? Elmeséljem?
• Igen, szívesen meghallgatom! – kitöltötte a teákat és már mondta is.

Még nagyon kicsi voltam, mikor kitört a második világháború. Behoztak egy csomó törvényt, nem tanulhattunk, nem sportolhattunk, „megbélyegeztek” minket, sárga csillagot kellett magunkon hordani.  Pár évre rá Magyarország szintén megszállás alá került és megkezdődtek a deportálások nálunk is. Ahogy azt már tudod, az egyik ilyen menetnek én is tagja voltam, egészen Auschwitzig. Sok időt töltöttem ott, bár nyilván ez relatív, de én egy örökkévalóságnak éreztem. Egy nap mentem le a tábor mellett csörgedező patakhoz, mert vizet kellett hoznom. Egy kis palackom volt, amire rá volt kötve egy madzag, hogy ne vigye el az áramlat. Miközben ott álltam a vízparton, a túloldalon egy velem egyidős kislány állt. Tisztán, ápoltan, befont hajjal, iskolai egyenruhában, iskolatáskával a vállán. Egy-két percig néztük egymást. El sem tudtam, ami az illeti nem is akartam képzelni, hogy mit gondolhat rólam. Én vele szemben piszkos voltam, mosdatlan, és tetvek voltak a hajamban. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy a szögesdróton túl van rendes élet is. Azelőtt sosem hittem volna, hogy vannak velem egykorú gyerekek, akik szabadon élnek. Tíz napra rá felszabadították a tábort az orosz katonák. Én is szabad lettem. Próbáltak minket édességekkel, játékokkal jobb kedvre deríteni vagy egy kicsit komfortosabbá tenni a helyzetet, de én egyáltalán nem éreztem magam jobban. Akkor borultam ki a legjobban, mikor adtak pár babát, hogy játszhatok velük. Néztem a játékokat és nem tettem semmit, nem tudtam. Rá kellett jönnöm, hogy az a gyerek, aki egyszer már szembenézett az élet és halál kínzó bizonytalanságával, az már soha többé nem tud gyerek lenni.

Ezzel a történettel csak azt szerettem volna mondani, hogy soha ne mérd magad másokhoz és soha ne másoknak akarj megfelelni, hanem csakis saját magadnak. Amikor megláttam a folyó másik oldalán azt a lányt, ott sem az jutott először eszembe, hogy mennyivel rosszabb helyzetben vagyok, mint ő, hanem hogy van remény. A remény arra, hogy egy nap tisztán, szabad emberként, büszkén állhatok a saját lábamon, mert tudomást szereztem egy „jobb világról”. Ezzel a reménnyel a szívemben már képes voltam látni a jövőt, tervek szövődtek a fejemben és már cselekedni akartam.

• Huhh, Dédi… – hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak – köszönöm, hogy elmesélted! Kérdezhetek valamit?
• Persze, Kincsem, bármit!
• Neked mi adta az erőt, hogy ezekben az embertelen időkben is ki tudtál tartani és mindenben a reményt láttad? – tettem fel a kérdést, bár picit félve, mert nem akartam olyat kérdezni, ami már sok lehet számára. De meglepetésemre egy lágy kacajjal indította a választ.
• Ezt jól jegyezd meg, Kincsem! A változás örök! Sosem tudhatod, mi vár rád holnap! Simán lehet, hogy épp a holnap hozza el azt a változást, amire vágysz! – ismét egy nagyot nevetett és szorosan magához ölelt.
• Szeretlek, Dédi! – mondtam halkan, míg a karjaiba zárt.
• Én is nagyon szeretlek! – súgta ő is a fülembe.

Megint igaza volt. Lehet, hogy nem épp a mai volt életem legjobb napja, de a holnapi még lehet az. A holnap egy új esély a hibáink kijavítására és lehetőség jó dolgok meglátására vagy elérésére. Mindig élj a lehetőséggel, hisz ki tudja, meddig tart! Lásd meg a jót mindenben, mert ez visz előrébb!

Author: Sudár-Sáránszki Johanna

Sudár-Sáránszki Johanna vagyok, 2007-ben születtem Budapesten. 6 hónapos koromban kezdtem el úszni, amit végül versenyzői szintig vittem. Jelenleg egy külvárosi gimnázium 11. osztályos tanulójaként éldegélek. Az írás már általános iskolában is érdekelt, de komolyabban, csak 2021 óta foglalkozom vele. 2023-ban adtam be az első pályázatom, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum által meghirdetett, „A műtárgyak titkos élete” c. meseíró pályázatra, ahol a korosztályomban 3. helyezést értem el. A mesém megjelent a múzeum által kiadott antológiában is. Emellett rendszeresen publikálok a saját Wattpad oldalamra (@Jaranszki néven), illetve vezetem a saját, leginkább az élsport és a mentális egészség témájával foglalkozó blogomat is (sportiniszemmel.blog.hu). Az írás azóta szerves része az életemnek, mióta 2020-ban mindent lezártak és kezdetét vette a covid időszak. Az elmúlt 4 évben hat alkalommal kaptam el a vírust, mely nekem az idegrendszeremre volt nagy hatással, ami annyit takar, hogy az addigi szorongásom illetve más mentális problémáimat felerősítette. Az évek alatt diagnosztizáltak: középerős-erős szociálisszorongással, pánikbetegséggel, enyhe-középsúlyos-súlyos depresszióval és még megannyi fincsiséggel. Mai napig tartó, hosszú munkával eljutottam arra a szintre, hogy erről az időszakomról, „élményeimről” tudok és akarok is beszélni/írni. Fontosnak tartom, hogy hangot adjak a mentális jóllétnek, hogy ne kezeljük tabu témának, mert egyáltalán nem az!! Ebből kifolyólag sok írásomnak nem...