Keserédes élet

Létezik egy bolygó a Tejútrendszeren kívül, amit úgy hívnak, hogy Csurranó. Ott a cukorkák, sütik és egyéb édességek élnek. Nagyon hasonló a mi Földünkhöz, csupán a társadalom jellege más. A Csurranó bolygó roppant színes, különleges és édes, hisz tele van különlegesebbnél különlegesebb finomságokkal. Látszólag vidáman, békességben élnek együtt az ott lakók, mindenkinek megvan a maga helye és feladata. Mindenki másról híres: a csokik tökéletes, kockás alakjukról, a vattacukrok az ápolt, sima vonásaikról, a marcipánok pedig édes hangjukról. Tökéletesek. Vagy legalábbis annak tűnnek. De mint az összes világban, itt is előfordulnak rossz dolgok. Ezek a lények is hibáznak, akárcsak mi, emberek. Az előítélet, telhetetlenség, önzőség, irigység, rugalmatlanság és rosszindulat itt is jelen van.

Fagyos reggel volt azon a napon, amelyiken egy újszülött gumicukorbébi látta meg a napvilágot. A szülei borzasztóan várták már, nagy volt az öröm az egész családban. Az új jövevény, Juru más volt, mint a többiek. A családjában mindenki édesnek született, de ő a bolygón egyedüliként savanyú cukorka volt. Szülei tudták, ha ez napvilágra kerül, a társadalom cafatokra cincálja majd. Az édesanyja minden erejével  azon volt, hogy lányát felkészítse erre. Rengeteget beszélgettek, és bár az anyuka mindig dicsérte és szép szavakkal illette lányát, a való élet látszott győzedelmeskedni. Valóban perifériára került.

Senki nem barátkozott vele szívesen, az iskolában sem néztek rá jó szemmel, mikor nagyobb lett, nem talált munkát. Ám neki mégsem ezek fájtak a legjobban, hanem azok a mély sebek, melyeket a családtagjai ejtettek rajta. És miért? Mert ők sem voltak képesek elfogadni a különbözőségét. Sokat bántották őt, de az egyik alkalom különösen emlékezetes volt a lány számára. Ekkor hagyta el minden remény a kis lelkét.

Azon a napon épp egy családi ebéden vett részt. Nagymama, nagypapa, kuzinok, mindenki ott volt.

• És drága Juru, hogy megy a szekér? – kezdte a nagypapa.
• Megyeget, de még mindig nincs munkám. Senki nem akar velem dolgozni, de addig keresek, míg valaki fel nem vesz – válaszolta a lány.
• Miért is nem lepődöm meg?! – tette fel költői kérdését a nagynénje, miközben őrülten nagyot forgatott a szemén.
• Talán, ha normális lennél, vagy legalább elrejtenéd a hibáidat, lehet, hogy egyszerűbb sorsod lenne – folytatta a nagypapa.
• Sajnálom, Papa, de nem tehetem, hisz ez is én vagyok – a lány torka elszorult és a sírás határán állt.
• Olyan savanyú a látásmódod, mint te magad! – vágta oda az idősebb kuzin.
• A család szégyene vagy ám! Ősidők óta a mi családunk a legédesebb gumicukorcsalád a világon. Érthetetlen a számomra, hogy te hogy születhettél ilyen savanyúnak – vágta hozzá a nagymama minden köntörfalazás nélkül.

Juru folyamatosan az apját nézte könnybe lábadt szemekkel, hogy vajon kiáll-e érte, megvédi-e őt. De hiába. Az apja a família többi tagjával együtt jóízűen nevetett rajta. Szörnyű fájdalom hasított a szívébe. Igyekezett minél mélyebbre visszanyelni a könnyeit. Minden remény elhagyta, hogy őt valaha bárki is szeretni fogja anyukáján kívül. Mélyen legbelül végérvényesen, egy életre összetört.

Juru teljes kilátástalansággal meredt maga elé a családi asztalnál. Ki lenne képes őt szeretni, ha a saját családja sem tudja? Végül megköszönte az ebédet, felállt, és távozott. Az édesanyjától még elköszönt, de ezután soha többet nem látták őt.

Mindeközben egy hasonló történet játszódott le a Földön is. Mi sem vagyunk tökéletesek. Számunkra is egyedül a kifogástalan az elfogadott. Ha valaki kilóg a sorból, azt ki is lökjük, hisz minek ott lennie, ha csak „rontja” a képet?! Álszent társadalom, hazug családok, hamis kapcsolatok jellemzik a világunkat. Ebben az egyben nem különbözik a két bolygó.

Egy hideg januári napon született meg Bekka.  A szülei nagyon várták, és az első pillanattól kezdve szerették a kis csöppséget. Az idő múlásával viszont változtak a dolgok. Az apa teljesen elhidegült lányától, mondván, nem elég jó számára, mivel mást kapott, mint amit várt. Nagyon mást. Azt remélte, hogy egy csöndes, visszahúzódó lánya lesz, aki úgy majd táncol, ahogyan ő fütyül, hisz úgy vélte, ez így volna normális. Ennek ellenére egy olyan lányt kapott, aki ki mer állni magáért és hiszi, hogy nőként legalább annyira jó, mint bárki más. Ugyanis ez volt egyik legjellemzőbb tulajdonsága Bekkának, hogy mindig kiállt magáért és másokért is. Sosem hagyta magát elnyomni, és kislány kora óta csak arról tudott beszélni, hogy ha egyszer hercegnő lesz, milyen reformokkal fogja jobb hellyé tenni a Földet. Idősebb korára tagja volt egy nők jogait képviselő közösségnek, sokat önkénteskedett, és mindig volt mit hozzáfűznie a politikához. Nem volt hétköznapi gyerek. Ez sokakban ellenszenvet váltott ki, köztük az édesapáéban is. A férfi feleségét hibáztatta, amiért Bekka így állt a világhoz, és minden dühét a gyereken vezette le, a neje helyett. Ennek az lett az eredménye, hogy érzelmileg teljesen eltávolodott egymástól apa és lánya.

Az édesanyja azonban szöges ellentéte volt a férjének, és mindig ott volt a gyermeke mellett. Ha sírt, vele sírt, ha nevetett, együtt nevettek, és a végsőkig elment lánya támogatásában. Az anyuka is ugyanúgy tisztában volt vele, hogy Bekka gondolkodása nem átlagos, de nem bánta. Sőt, biztatta lányát, hogy merjen önmaga lenni és értékelje azt a színes, ragyogó elmét, aki ő valójában.

Egy nap, karácsony napján a család összeült. Nagymama, nagypapa, kuzinok, mindenki.

• Amúgy hogy halad a szekér, drága Bekka? – kezdte a nagypapa.
• Most épp nehézkesebben, mert úgy tűnik, elrontottam valamit, de nem adom fel. Egy nap kifizetődik a sok munka, amit beleteszek ebbe az időszakba – válaszolta tisztességesen.
• Még mindig vagy már megint szemben állsz az egész világgal? Néha már nem tudom számon tartani, mikor és miért lázongsz – mondta a nagynéni, aki „csak” hangosan gondolkodott. – Miért nem tudsz nyugton maradni, mint mindenki más?
• Igaza van! Nagyon becsüld meg, hogy apádék még mindig eltartanak és nem raktak ki otthonról! – szólalt fel a nagymama is.
• Sajnálom, hogy ti nem látjátok, milyen sok jót is teszek az emberiségért. Miért csak azt veszitek észre, ha hibázom valamit?– Bekka nem tudta, mire vélje a sértő megjegyzéseket, habár ez nem volt ritka a rokonaitól.
• Csak vigyázz ezzel a nagy „világmegváltással”, mert a végén rájössz, hogy te egyedül kevés vagy hozzá!– vetette oda a legidősebb kuzin.
• Hogy lehet, hogy a családban mindenki normális tud lenni, csak te nem? Olyan vagy, mint egy istenverte savanyú cukorka! Senki nem kérte, mégis van! – az egész család hatalmas nevetésben tört ki.

Bekka segítségkérően, könnyekkel a szemében nézett az apjára, hogy hátha a védelmére kel, most az egyszer, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. De az apja még csak a szemébe sem volt hajlandó nézni, és a rokonsággal együtt kacagott. A lány elmondhatatlan fájdalmat és elveszettséget érzett a lelkében, életében talán először. Hogy mondhat neki ilyet a családja? Pedig mióta csak az eszét tudja, igyekezett megfelelni ezeknek az embereknek. Fájt. Őrülten fájt a szíve. Könnyeit és csalódottságát elfojtva felállt az asztaltól. Illedelmesen megköszönte, hogy ott lehetett, és kisétált az ajtón. Az édesanyját kivéve, soha többet nem kereste családját.

Ma már ez a lány egy sikeres, boldog ember, aki sosem adja fel a reményt, hogy a világnak még van esélye jobb hellyé válni. És tudod, mi a kedvenc édessége? A savanyú gumicukor. Ennek roppant egyszerű az oka, mégpedig az, hogy a hasonló vonzza a hasonlót. Mind a ketten rájöttek, hogy tulajdonképpen sosem velük volt a baj, csak eddig rossz helyen voltak. Lehet, hogy kevés ember szereti a savanyú cukrot, de aki igen, az őszintén, tiszta szívből.

Author: Sudár-Sáránszki Johanna

Sudár-Sáránszki Johanna vagyok, 2007-ben születtem Budapesten. 6 hónapos koromban kezdtem el úszni, amit végül versenyzői szintig vittem. Jelenleg egy külvárosi gimnázium 11. osztályos tanulójaként éldegélek. Az írás már általános iskolában is érdekelt, de komolyabban, csak 2021 óta foglalkozom vele. 2023-ban adtam be az első pályázatom, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum által meghirdetett, „A műtárgyak titkos élete” c. meseíró pályázatra, ahol a korosztályomban 3. helyezést értem el. A mesém megjelent a múzeum által kiadott antológiában is. Emellett rendszeresen publikálok a saját Wattpad oldalamra (@Jaranszki néven), illetve vezetem a saját, leginkább az élsport és a mentális egészség témájával foglalkozó blogomat is (sportiniszemmel.blog.hu). Az írás azóta szerves része az életemnek, mióta 2020-ban mindent lezártak és kezdetét vette a covid időszak. Az elmúlt 4 évben hat alkalommal kaptam el a vírust, mely nekem az idegrendszeremre volt nagy hatással, ami annyit takar, hogy az addigi szorongásom illetve más mentális problémáimat felerősítette. Az évek alatt diagnosztizáltak: középerős-erős szociálisszorongással, pánikbetegséggel, enyhe-középsúlyos-súlyos depresszióval és még megannyi fincsiséggel. Mai napig tartó, hosszú munkával eljutottam arra a szintre, hogy erről az időszakomról, „élményeimről” tudok és akarok is beszélni/írni. Fontosnak tartom, hogy hangot adjak a mentális jóllétnek, hogy ne kezeljük tabu témának, mert egyáltalán nem az!! Ebből kifolyólag sok írásomnak nem...