Nem könnyű munka. Nem csupán a körülményektől – a hideg, nyirkos levegőtől és a sűrű ködtől – hanem tulajdon elmémtől, szeszélyemtől sincsen biztonságban. Van, hogy kabátomat fölötte tartva óvom az esőtől és elállom a heves, csípős szél útját, vigyázva tulajdon mozdulataimra is, nehogy éppen én okozzam a láng vesztét, majd a következő pillanatban mégis saját magam vagyok az, aki két kézzel szórom rá a földet, hogy aztán egy pillanat múlva térdre rogyva söpörjem le a hantot a megcsonkított tűzről. Még most is ég, hiába hagytál magamra vele.
Együtt raktunk tűzfészket és leheltünk bele szikrát, majd te eltűntél az erdőben. Végignéztem, ahogyan beleveszel a rengetegbe. Távolodó lépteid azóta is fülemben csengenek. Mégsem állítottalak meg akkor. Hagytam, hogy menj, naívan gondolván: hamarosan viszont látlak, hiszen csak fáért mész, mely tovább fogja táplálni lángunkat, hogy az nőljön, erősödjön, vibráljon, nyögjön alatta az ág, hevüljön tőle az ég. Ebben bíztam.
De azóta sem tértél vissza.
Miért nem jössz már? Eltévettél? Találtál más tüzet? Hol? Milyet? Nem is akarsz már visszajönni? Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz?
Én sem.
Kimerítő munka egyedül életben tartani a lángot. Főleg, mert nem ad annyi meleget, hogy ne fázzak és még csak nem is világít annyira, hogy bármi mást lássak rajta kívül. Fáradt vagyok és elcsigázott, mégis figyelmes arra a kevésre, ami megmaradt. Beszűkült a világom.
A sötét, a tűz és én.
Várok. Mi mást tehetek? Várlak, közben az időt számítgatom és rájövök, milyen mély ideje van a várakozásnak. Emlékezetemben őrzöm a képed, amely van olyan szép, hogy kitartott bennem eltűnésed után is. Ha legalább szép ne lenne! Akkor talán nem volna ilyen fájó az emléke.
Ezért vagyok képtelen itt hagyni azt a helyet, ahol utoljára láttalak. Hátha mégis visszafordulsz. Hátha nem távolodsz tovább és egyszer csak megjelensz itt, ahol már nemcsak engem nem találsz, de tüzet sem, csupán annak tetemét, hamvát. Megbocsátanál akkor nekem? És én megbocsátanám magamnak? Vagy neked? Lesz még olyan, hogy ketten ülünk itt, te meg én a közös melegünkben? Hiszen nem búcsúztál el, nem löktél el, nem volt lezárás.
Talán még visszajössz.
Addig pedig én őrzöm lángunkat, személyes valóságomat, ezt a bizonytalan, súlytalan, formátlan, nem tárgyiasítható dolgot, már-már az ésszerűség határán kívül, dacolva az önmagát sokszorozó kétségbeeséssel.
Hiszen a láng még mindig él.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable
2 Responses
„nehogy éppen én okozzam a láng vesztét, majd a következő pillanatban mégis saját magam vagyok az, aki két kézzel szórom rá a földet, hogy aztán egy pillanat múlva térdre rogyva söpörjem le a hantot a megcsonkított tűzről. Még most is ég, hiába hagytál magamra vele.”
A szerelmes ember mindig becsapja saját magát. Másnak képzeli a férit, nem hiszi, hogy képes lesz elhagyni, de képes. Fájdalmas a felébredés/ráébredés, de bármennyire is gyötrő, tovább kell menni.
Szeretettel: Rita
Én is így gondolom!