A méz

Az öreg dudorászva nyalogatta a felborult mézes üvegből előmászó hajszálvékony kígyót, s míg a ragacsos szirup hangos jajveszékeléssel kúszott le a torkán, ő unottan nézte egy megszáradt deszka szétrepedt rostjait. Kicsivel arrébb vékonyka társa elmélyülten dörzsölte álmatag szemeit, s közben egy megszáradt kenyérdarabot pofozott.

– Én mondom, ez nagyon érdekes világ! – törte mega csendet az idősebb, mint aki a választ az előtte csillogó üvegtől várja.

– Az! – válaszolta a vékonyabb, majd arrébb billentve a kenyeret, a maga módján folytatta.

– Vannak, akiknek semmi sem jó! Fölveszik a bazi nagy kölcsönöket, aztán amikor kopogtat a behajtó, égig ér a sírás.

– Ja! – buggyant ki az öreg méztől fénylő száján – s mint valami látnok – semmibe révedő tekintettel maga elé suttogott.

– A mi időnkben máshogy volt! Amerre csak jártunk, minden jó falatot összeszedtünk, s túlélve mindent és mindenkit, éltünk úgy, hogy senkit se bántsunk, de sohasem kértünk!

– Persze, hogy nem! – vágott közbe okosságot árasztó társa.

– A kölcsönt vissza is kell fizetni! Azt meg miből, ha senki sem akar dolgozni? Ezeknek büdös a meló! A fiatalok egész nap csak nyomkodják a telefont, de melózni egy sem akar! Nem is tudom, hová jut így a világ! Egymást szidják, köpködik, s mindegy nekik mit teszünk értük, utálattal néznek ránk.

– Ha csak agyon nem ütnek! – vette vissza a szót az öregebb. Két első lábát magasan a szája fölé emelte, s a lecsurgó mézcsíkot vadul nyelni kezdte. Miután minden lábát letisztogatta, ismét vékonyabb társához fordult:

– Látod? A mi mindent túlélő világunk éppen ezért okosabb! Nálunk nincs széthúzás, nincs bajkeverés, irigykedés, és nincsenek törtető egyedek. Mi mindig, mindenhol ott vagyunk, mindent tudunk, s mindenben győzedelmeskedünk, hiszen:

– Mienk a világ, magunknak építjük!

Büszkén, magasba emelt fejjel indult a koszos, elhagyott mellékhelyiség deszkáin a kellemes bűzt árasztó csatorna felé. Mielőtt visszafordult, utoljára még narancsszínű pompával világította meg lábait egy, a mocskos ablakon betévedt kósza napsugár.

– Hát, ezért vagyok én csótány, és nem ember! – szaladt ki a száján, s nagyot büfögve a méztől eltűnt egy rozsdás vaslemez alatt.

Adorján Gyula
Author: Adorján Gyula

Adorján Gyula vagyok, 1962-ben születtem Budapesten, egy hatgyermekes család elsőszülött fiúgyermekeként. Bár tudom, a királylányokat régen megették a sárkányok, a királyfik meg jó nevű szociális otthonokban tologatják a széket, mégis hiszek az álmokban, a mesékben. Én e korban Én e korban, sárban, porban, meggyötörten, elhagyottan Élem azt mit álmodom, s ha szépnek érzem, átadom. Kéretlenül kérnek népek, adjam azt, mit ők ígérnek, S a messze hangzó lágy szavak zajos csendben játszanak.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Két tokaji tájkép

Rákönyökölök a tokaji Erzsébet híd korlátjára és gyönyörködöm a tájban. Velem szemben a Bodrog, jobbról pedig a Tisza fut sietve. Bodrogközt úgy fogják közre ilyenkor

Teljes bejegyzés »

Ki vagyok én?

  Ha kérded, tőlem ki vagyok én? Nem tudok felelni rá, Nem én. De gyere közelebb! Ülj ide az ölembe! Nézz a szemembe mélyen! A

Teljes bejegyzés »

Virágzó tavasz

A vadszilvafa reggel matt flitterekkel szórja tele a tavaszi kabátokat. Aranyvessző ragyogása borítja be a zöldellő sétányokat és parkokat.   Puhára bélelt bakancsok kitaposták már

Teljes bejegyzés »

Holnap

Holnap lesz a legeslegjobb napom, Hiszen majd szülinapot ünneplünk. Egy szép virág az én ajándékom, És anya annak majd igazán örül. A boltos szerint különleges…

Teljes bejegyzés »

Száz éve

Éppen száz éve állok itt. Éppen száz éve nézek át zöldellő rétek, virágzó dombtetők felett. A kótyagos ősz szomorkás színekbe öltöztette a környező tájat, s

Teljes bejegyzés »

Bármikor

Bármikor   Útjaim fel, S alá mint; Szemem, egyszer az utcáról, Utána a buszról tekint. Koszos a város, Külvárosa füstös; De a jövő még mindig…

Teljes bejegyzés »