Az öreg dudorászva nyalogatta a felborult mézes üvegből előmászó hajszálvékony kígyót, s míg a ragacsos szirup hangos jajveszékeléssel kúszott le a torkán, ő unottan nézte egy megszáradt deszka szétrepedt rostjait. Kicsivel arrébb vékonyka társa elmélyülten dörzsölte álmatag szemeit, s közben egy megszáradt kenyérdarabot pofozott.
– Én mondom, ez nagyon érdekes világ! – törte mega csendet az idősebb, mint aki a választ az előtte csillogó üvegtől várja.
– Az! – válaszolta a vékonyabb, majd arrébb billentve a kenyeret, a maga módján folytatta.
– Vannak, akiknek semmi sem jó! Fölveszik a bazi nagy kölcsönöket, aztán amikor kopogtat a behajtó, égig ér a sírás.
– Ja! – buggyant ki az öreg méztől fénylő száján – s mint valami látnok – semmibe révedő tekintettel maga elé suttogott.
– A mi időnkben máshogy volt! Amerre csak jártunk, minden jó falatot összeszedtünk, s túlélve mindent és mindenkit, éltünk úgy, hogy senkit se bántsunk, de sohasem kértünk!
– Persze, hogy nem! – vágott közbe okosságot árasztó társa.
– A kölcsönt vissza is kell fizetni! Azt meg miből, ha senki sem akar dolgozni? Ezeknek büdös a meló! A fiatalok egész nap csak nyomkodják a telefont, de melózni egy sem akar! Nem is tudom, hová jut így a világ! Egymást szidják, köpködik, s mindegy nekik mit teszünk értük, utálattal néznek ránk.
– Ha csak agyon nem ütnek! – vette vissza a szót az öregebb. Két első lábát magasan a szája fölé emelte, s a lecsurgó mézcsíkot vadul nyelni kezdte. Miután minden lábát letisztogatta, ismét vékonyabb társához fordult:
– Látod? A mi mindent túlélő világunk éppen ezért okosabb! Nálunk nincs széthúzás, nincs bajkeverés, irigykedés, és nincsenek törtető egyedek. Mi mindig, mindenhol ott vagyunk, mindent tudunk, s mindenben győzedelmeskedünk, hiszen:
– Mienk a világ, magunknak építjük!
Büszkén, magasba emelt fejjel indult a koszos, elhagyott mellékhelyiség deszkáin a kellemes bűzt árasztó csatorna felé. Mielőtt visszafordult, utoljára még narancsszínű pompával világította meg lábait egy, a mocskos ablakon betévedt kósza napsugár.
– Hát, ezért vagyok én csótány, és nem ember! – szaladt ki a száján, s nagyot büfögve a méztől eltűnt egy rozsdás vaslemez alatt.
Author: Adorján Gyula
Adorján Gyula vagyok, 1962-ben születtem Budapesten, egy hatgyermekes család elsőszülött fiúgyermekeként. Bár tudom, a királylányokat régen megették a sárkányok, a királyfik meg jó nevű szociális otthonokban tologatják a széket, mégis hiszek az álmokban, a mesékben. Én e korban Én e korban, sárban, porban, meggyötörten, elhagyottan Élem azt mit álmodom, s ha szépnek érzem, átadom. Kéretlenül kérnek népek, adjam azt, mit ők ígérnek, S a messze hangzó lágy szavak zajos csendben játszanak.