Bár jómagam is úgy nőttem fel, mint mások, de talán a szegénységnek köszönhető mindig éhes voltam! Negyedikes lehettem, amikor idős takarítónőnk a konyhás feladatát is megkapta. Osztálytársaimmal gyakorta cipeltük be helyette az utcáról a jókora ebédes badellákat, esőben, hóban, hidegben, fagyban vittük ki megüresedve azokat, ahogy utolsó óránkat követve is rendszeresen pakoltuk fel helyette az asztalokra a székeket. Hálája sosem maradt el. Az ebédet kiosztva mindig jutott picivel több étel, mindig akadt egy kóbor süti, egy árválkodó alma, s nagyritkán egy-egy kettévágott rántotthús is! Ahogy nőttem, az iskolai adag már semmire sem volt elég. Egy alkalommal ebédlőnkben, a konyha „Szennyes ablakánál” álltam, s arra vártam, hogy valaki érintetlenül hozza vissza az ételt, de nem jártam szerencsével. Kis idő után az ablak túloldalán a konyhás néni jelent meg:
– Csak nem éhes maradtál fiam? – kérdezte a mindenki által Mamának szólított idős hölgy.
– De igen! – válaszoltam. Szeretem a spenótot, és éhes is vagyok. Nem maradt véletlenül egy kevéske?
– Várj egy kicsit bogaram! Mindjárt megnézem.
Amíg a többiek lázasan hordák vissza a maradékot, én a tányérokat figyeltem. A leves szinte mindegyikben megmaradt. Az összeturkált spenótban néhány megcsonkított főtt tojás nézett velem farkasszemet. Amikor ismét megszólalt a gyomrom, pillantásom az ablakon túl szorgoskodó hölgy kezére tévedt. A mindenki által mamának szólított konyhás néni laza mozdulattal kapott fel három tányért, s belőlük a visszahozott spenótot a negyedikbe öntötte. Valahonnan két tojást szólított elő, s kettévágta azokat. Fogak nyomát viselő részüket egy vödörbe dobta, hogy aztán épnek látszó darabjukat fulladásig nyomja az összeöntött főzelékbe. Miután kirámolta az edényekkel telt ablakot, a kezében tartott spenótot lazán elém tette:
– Na, itt van fiam! Ennyi maradt, jó étvágyat!
Egy világ omlott össze bennem! Megalázottan, becsapva léptem hátra, s egy távoli asztal mellett sokáig tanácstalanul üldögéltem. A más szájából menekült tojásokat, s a nyálas kanalak által megviccelt spenótot éppen úgy vittem vissza, ahogy azokat ő adta nekem. Mama semmit sem vett észre az egészből! Bár mondandómat gondosan megtervezve léptem az ablakhoz, ő háttal nekem, egy irtó hamis nótát fütyült.
Soha többé nem kértem ételt! Soha többé nem álltam oda, hogy mások maradékával csapjon be, ahogy soha többé nem pakoltam széket helyette.
Iskolánk kapuja mellett az ebéd egyre többször unatkozott behordatlanul, s attól fogva társaim is érzéketlenül néztek át, az ott árválkodó edények felett.
Author: Adorján Gyula
Adorján Gyula vagyok, 1962-ben születtem Budapesten, egy hatgyermekes család elsőszülött fiúgyermekeként. Bár tudom, a királylányokat régen megették a sárkányok, a királyfik meg jó nevű szociális otthonokban tologatják a széket, mégis hiszek az álmokban, a mesékben. Én e korban Én e korban, sárban, porban, meggyötörten, elhagyottan Élem azt mit álmodom, s ha szépnek érzem, átadom. Kéretlenül kérnek népek, adjam azt, mit ők ígérnek, S a messze hangzó lágy szavak zajos csendben játszanak.
2 Responses
Megrázóan szép történet volt. Csodálatos, hogy ennek a fiúnak ilyen tartása volt. Nem süllyedt le a „kukázók” szintjére.
Szeretettel: Rita
Kezit csókolom Rita! Köszönöm a kedves szavakat. Hatan voltunk testvérek, s bizony fájó szegénységben nőttünk fel. Nem mindig laktunk jól, de a szegénység sok olyan dologra is megtanított, melyekkel talán sosem találkoztunk volna. Testvéreim, barátaim, ahogy magam is, ma ezektől az emlékektől vagyunk gazdagok.