Mértékkel, fiam!

Történt egyszer, hogy eldugult a vécé a földszinten. Nem sokkal később az emeleten lévő is. Utánuk következett a fürdőkád és a zuhanyzó. A kétségbeesett pumpálások és a méregdrága lefolyótisztító folyadékok nem eredményeztek tartós javulást. Úgy tűnt, végleg megmakacsolta magát a főként hajból és szőrből álló, hatalmasra duzzadt csomó. Kérlelhetetlenül elakadt valahol abban a csővezetékben, amely az udvaron keresztül továbbítja a házból érkező végtermékeket az utcai csatornába.

Nagy küzdelmek árán sikerült megszüntetnem a dugulást, a megkövesedett mosópor és a változatos salakanyagok azonban olyannyira leszűkítették az áramlás keresztmetszetét, hogy csupán idő kérdése volt egy újabb elzáródás kialakulása. Menthetetlennek bizonyult az egész csőszakasz, kénytelen voltam kicserélni az elejétől a végéig. Egy szombat reggelen hozzáláttam a feladathoz, kiástam a régi csöveket, majd újakat fektettem a helyükre.

Szennyvízcsövek esetében a lejtés mértéke kulcsfontosságú. Ha túl nagy, a folyadék egyszerűen kiszalad a szilárd hordalék alól. Ha túl kicsi, akkor viszont feltorlódik minden, amitől egyébként szabadulni szeretnénk. Létezik azonban egy optimális tartomány, amin belül nyugodtan végezheti a dolgát az ember, nem kell eltömődéstől tartania.

Az új csővezeték narancssárga óriáskígyóként hevert a hosszú és keskeny árokban. A lejtés beállítása következett. Átkutattam a pincét, találtam is egy ütött-kopott vízmértéket. Feltűnt, hogy mindkét oldalán filctollal felírt utasítások olvashatók: Csal! Így nem jó! Fordíts!, illetve Így jó! Elmosolyodtam: megboldogult apám rég elfeledett szerszámát tartottam a kezemben.

Habár kissé bizalmatlan voltam a sárgászöld libella pontosságát illetően, nem éreztem elég lelkierőt magamban ahhoz, hogy elkocsikázzak a legközelebbi barkácsboltig, így beértem ezzel. A lehetőségekhez képest igyekeztem precízen szintezni a csőszakasz minden méterét. Egy kis földet kivettem, vagy éppen betettem alá, újra meg újra ellenőriztem a lejtést, és mindezt addig ismételtem, amíg a kis buborék a megfelelő helyzetbe került.

Egyedül dolgoztam egész nap, mégsem voltam magányos. Olykor úgy éreztem, apám velem együtt fogja a vízmértéket. Felidéztem emlékeimben az alakját, ahogy a kantáros nadrágjában tesz-vesz a műhelyben, közben a fiait tanítja a munka szeretetére és az élet dolgaira. Szinte hallottam, amint rám szól: Nem jól tartod, fiam! Fordítsd meg! Látod? Most jó!

A szintezéssel töltött órák során ez az egyszerű eszköz teljesen átlényegült. Már nem csak az volt a feladata, hogy a célszerszám szerepét betöltse, hanem immár időgépként működött. Hidat képezett a múlt és a jelen között. Apám fogta az egyik végét, én pedig a másikat.

Ha ez a viharvert vízmérték képes lett volna beszélni, egy igazságtalanul rövid élet élményekben gazdag történetét mesélte volna el. Akit nem kötöttek hozzá emlékek egy szeretett édesapáról, az csak egy ócska fémdarabot látott benne, ami leginkább a kukába kívánkozott. Számomra azonban minden alkalom, amikor a kezembe vettem, egy újabb találkozást jelentett rég elhunyt apámmal. Mintha egy fényképalbumot lapozgattam volna.

Sötétedett mire elkészültünk. Igazi csapatmunka volt, minden percért megérte. A szintezés kiválóan sikerült, a csőszakasz végre ideális lejtéssel rendelkezett. Izgatottan húztam le a vécéket, leengedtem a kádat és folyattam a zuhanyzót. Akadálytalanul ömlött belőlük a víz és megállíthatatlanul száguldott az új csővezetékben az utcai csatornába. Elégedetten mosolyogtunk egymásra apámmal.

Azóta beszereztem egy modernebb vízmértéket, de az öreg szerszámot sem felejtettem el. Kitüntetett helyet kapott a pincében a polcon, közvetlenül az új mellett. Annak oldalait pedig már én firkáltam össze.

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...