Pipás

A külváros elhagyottabb részén, ahol az autók ritkábban ijesztgetik tülkölésükkel a gyalogosokat, egy lakhatatlannak ítélt, hatalmas épület állt! Árnyéka óriáskígyóként kúszott a környék fáinak koronája fölé, míg kitört üvegdarabjain vidáman táncoltak a nap játékos sugarai. Repedezett vakolatát egy kismadár kopogtatta serényen, hogy a benne rejlő apró kavicsokat ajándékba vigye szép hangú kedvesének. A bejárati ajtón csimpaszkodó jókora lakat, széles mosollyal vigyorgott az egészen. A hanyag eleganciával alájuk futó öntelt lépcsősor rejtekében egy idős, fehérszakállú férfi élt. A hideg betonra kartondobozokból készített fekvőhelyet, ám azon inkább csak ülve pihent. Nehezen mozgó fájós lábait egy szakadozott, foltos takaróval fedte, s hátával az épület rút falának dőlt. Felsőtestére szakadt pólót, piszkos pulóvert húzott, hogy óriásra méretezett nagykabátba bújva, a fal hidegét ne is érezhesse. Néha, amikor csendesedni látszott a környék, s vidám színeit szürkére cserélte az este, kedvenc pipájába hunyorgott, hogy dohányt régen látott barátjának jó éjt kívánjon. Szemét becsukva a messzeségnek, a holdnak duruzsolt, s végül megköszönve, hogy azt a napot is megélhette elbóbiskolt. Álmát nem zavarta senki sem. Ólomsúlyú cipőjében lustán, cammogva érkezett az éj, s a fal repedései közt hangoskodó tücsköket csendes szóra kérte. A felkelő nap apró csiklandozással keltegette a félig ülő helyzetben szuszogó embert. Az öreg alig néhány méterre egy homályos, emberi alakot vett észre.

– Nocsak! – házhoz jött a kaszás?

– Nem vagyok kaszás! – jött a durcás válasz.

A fiatalosnak vélt hang hallatán az öreg elcsodálkozott ugyan, mégis tovább kérdezett.

– Akkor ki vagy, és mi dolgod itt?

A hang tulajdonosa egy fiatal, piszkos arcú fiú hirtelen közelebb lépett, vékony kabátjának belsejébe nyúlt, s egy nagy zacskó pipadohányt vett elő. Kis ideig zavartan kutakodott ronggyá szelídült zsebében, majd egy kopott öngyújtó kíséretében mindkettőt az öreg ölébe ejtette.

– Fázom! – húzta össze kissé reszketve, cipzár nélküli, feslett kabátját.

Az öreg remegő kézzel, mélyen merítette bele pipáját a zacskó kellemes illatú tartalmába, majd lenyomkodva benne a dohányt, meggyújtotta azt. Kis idő elteltével átadva magát a földöntúli élvezetnek, óriás karikát pöffentett, s a fiúhoz szólt.

– Ha elfogadod szerény hajlékom adta…

Befejezni azonban már nem tudta. A fiú mintha ez lenne a legtermészetesebb, hirtelen az öreg takarójának jótékony melege alá fúrta magát, s mire az idős ember a csodálkozásból magához tért, már javában aludt. A reggel ismét hideget hozott. Az öreg, nyakába húzta zúzmarával díszített takaróját, s meglepődve vette észre, hogy a fázós fiúnak nyoma veszett. Érkezése annyira hihetetlen volt, hogy az egészet csak álomnak vélte. Megsápadt arcát az ég felé emelve buzgó imádkozásba kezdett, s hogy az új napot is megélhette, azt szépen megköszönte. A hideg miatt egyre rosszabbul mozgott a lába. Nyaka megmerevedett, fejét nem volt képes oldalra fordítani, s karja is valami furcsa remegésbe kezdett. Alighogy pipájáért nyúlt, a semmiből megjelent a fiú. Mindkét kezében egy-egy jókora dobozzal közeledett, s ahogy odaért, az egyiket az öreg lábaira tette. Az idős ember még sosem látott ilyet. A mosolyogva incselkedő pizza pajkos illata kérdés nélkül vándorolt az orrába. Amíg a fiút lefoglalta valami kényelmes ülőhely keresgélése, addig ő a forró tésztáról a feltétet az utolsó falatig mind leette. A fiú egy hamarjában odahúzott festékes doboz tetejére ült, kabátjának mélyéről műanyag villát, kést húzott elő, s az idős ember mozdulatait csodálkozva nézte. Az öreg nyitva felejtett szájjal kémlelte az elé tartott evőeszközt, majd fittyet hányva az egészre, az utolsó morzsákat is szájába rendezgette. Megköszönve az ételt, a dobozt lassan félretolta.

– Mondd, fiam! – emelte fel tekintetét.

– Senki! – vágott közbe a fiú! Ez a nevem. Születésem óta sok helyen éltem, mindenhol máshogy szólítottak, és mindenhonnan elszöktem. Aki megszült kosárba rakott, s a korház lépcsőjén „felejtett”. Első nevelő anyám mindent megadott, de amikor nem volt otthon férje mindenért megvert. Amikor eltörte a karom, anyám a történtekért engem okolt. Menni még alig tudtam, a várost nem ismertem, de szívemben a világ minden fájdalmával szöktem el. Hamar rámtaláltak. Következő szüleim csak saját gyermeküket szerették, óvták és féltették, ám engem sokszor a kamrába zártak. Az iskola sem volt jobb! Nem tudtam ki vagyok, hogy hívnak, s hogy hol születtem. Az osztály hátsó részében kaptam helyet, s mintha leprás volnék, a többiek elkerültek. Osztálytársaim a „Senki” nevet ragasztották rám, s ezzel én is megbékéltem. Évek teltek el így. Ez a nyomorúságos időszak beleégett a lelkembe, ám a legrosszabb csak ezután következett! Éhesen, szomjasan csavarogtam egy áruház parkolójában, amikor az egyik autóból gyereksírást hallottam. A hőség elviselhetetlen volt, s látva a pici szenvedését, nem sokat gondolkodtam. Egy kővel bevertem az ablakot, s a résen át kiemeltem a gyereket. Az üvegért hat hónapot kaptam. A gyerekről senki nem beszélt, s bármit mondtam, azt senki sem hitte el! Egy fáradt, csillagfényes éjszakán valami olyan ajándékot kaptam, amivel jobbá tehetem a világot. Ezért vagyok itt! Az öreg észre sem vette, hogy oldalra fordítva fejét fájdalom nélkül figyelheti a fiút. Nyaka olajozottan működött, s a másik irányba fordulva gond nélkül hátranézett. Amint ráeszmélt a változásra, tenyerébe temette arcát, s hangos zokogásba kezdett. Szája alig hallhatón ezer, és ezer köszönömöt szónokolt, s közben kinyújtott karjaiból elinalt a remegés.

– Rólad mindent tudok! Sok hosszú, és hideg éjszakán át figyeltem beteg szíved minden fáradt dobbanását, s hallgattam kedves szavaid. Ne félj, hálám nem marad el! Balesetben elveszített szerető feleséged, s két gyönyörű gyermeked visszaadni nem tudom, de többé semmitől sem kell félned!

Lassan felállt, s az öreg mellé lépett.

– Fázom! – morogta kissé megtörten.

A kijelentés ismét úgy hagyta el a száját, ahogy annak előtte, s vékony kabátját is éppen úgy húzta össze, ahogy azt előző nap reggelén is tette. Az öreg egy hirtelen mozdulattal maga mellé hajította takaróját, tornászt meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, s hatalmasra méretezett kabátját a reszkető fiúra terítette. Ahogy egyre inkább melege lett, a fiú egyre jobban fázott. Látva milyen nagy a baj, némi segítségben reménykedve a lépcső elé lépett. Az utca csendes volt. Néha a távolban feltűnt egy-egy autó lámpájának fénye, de mintha a környéket elkerülni illett volna, mind másfelé szaladt. Az öreg ijedten tárta szét segítségért esedező karját. Elfúló hangon suttogott a szélben, ám a néptelenségre ítélt utca nem segített rajta. Kis ideig felemelt fejjel kérlelte az eget, majd amikor a hirtelen feltámadó szél a remény utolsó morzsáját is messzire űzte, végleg visszafordult. Néhány méter után megállt, s a fölé magasodó szótlan épület üressé lett lépcsősora alatt a nyitott dobozokat nézte. A hanyagul félrevetett takaró még sokáig ott pihent, ahol régen, s az óriásra méretezett nagykabát szétterülve haldokolt a porban. Ott ahol a fehérszakállú idős ember egy roppant hideg hajnalig őrizte a múltat, a lakhatatlannak ítélt hatalmas épület rá emlékezett! Árnyéka ma is óriáskígyóként kúszik a környék fáinak koronája fölé, s csillámló ablaküvegén vidáman táncolnak a nap játékos sugarai. Sárgában úszó vakolatát büszkén díszíti a repkény, s az új, kecses ívű ajtó a fölé szerelt kamerának tetszeleg. A bejárat elé futó lépcsősor rejtekében mogorva szemetesedény pihen. Néha, amikor elcsendesedni látszik a környék, s vidám színeit szürkére cseréli az este, az arra járók látni vélik, amint egy fehérszakállú ember pipájába hunyorog, s vállain egy óriás kabáttal a messzeségbe vándorol.

Author: Adorján Gyula

Adorján Gyula vagyok, 1962-ben születtem Budapesten, egy hatgyermekes család elsőszülött fiúgyermekeként. Bár tudom, a királylányokat régen megették a sárkányok, a királyfik meg jó nevű szociális otthonokban tologatják a széket, mégis hiszek az álmokban, a mesékben. Én e korban Én e korban, sárban, porban, meggyötörten, elhagyottan Élem azt mit álmodom, s ha szépnek érzem, átadom. Kéretlenül kérnek népek, adjam azt, mit ők ígérnek, S a messze hangzó lágy szavak zajos csendben játszanak.