Kétszer csöngettek. Vagy háromszor. Akkor ez most a postás? Nem tudta eldönteni. Nem volt jó állapotban, ma még nem is fésülködött, pongyolában volt már ébredés óta, és igazából senkit sem akart beengedni. De a postást muszáj. A nyugdíjat hozza. A postás mindig kétszer csenget. Ez volt a jelük, mert erre biztosan emlékszik amiatt a film miatt. De ez most kettő vagy három csengetés volt? Próbált odafigyelni, de az első csöngetéstől összerezzent és elvesztette a fonalat. Nem reszkírozhatta meg, hogy nem nyit ajtót a Tibinek. Vagy Attilának. Nem volt biztos benne, hogy ez a postás a Tibi, vagy a régi volt az. Ha a régi a Tibi, akkor ez az Attila. Kikukucskált, de nem látott senkit. Csak nem ment már el? Kinyitotta az ajtót.
– Csókolom, Rózsa néni, bejöhetünk a tesóimmal? Tetszik tudni, itt lakunk a szomszédban. Most van húsvét, és meg akarjuk locsolni.
Most van húsvét? Olyan bizonytalannak érezte magát. Meg kellene nézni a naptárat, de nem téblábolhatnak a gyerekek addig az előszobában.
Beterelgette őket a nappaliba. Úgy tűnt, ismerik a járást. Lerogyott a fotelba, a három kis gyerek szépen felsorakozott előtte. Nem is festett tojást. Talán van egy kis csokoládé a kredencben. De vajon az erszényében van-e még apró? Mostanság mennyit szoktak adni ezeknek a gyerekeknek? Mintha tavaly kétszázat adott volna.
– Mondhatjuk a verset, Rózsa néni?
– Biztos, hogy egy ilyen öregasszonyt akartok meglocsolni? Aki fél lábbal már a sírban van?
– Tessék elhinni, hogy annak kell legjobban a locsolás, aki már majdnem kiszáradt. Ettől biztosan új életre kel. Mondhatjuk a verset?
Félszegen bólint. Nincs hová szaladnia. Kislánykorában, emlékszik, nem kedvelte az ilyen hagyományokat. Ő félénk lány volt, és inkább elbújt az asztal alá vagy az ágy alá, ha jöttek a locsolók. A nővérei bezzeg élvezték. Számolták, kinek jött több locsolója, kié tudott több süteményt enni, és télen is emlékeztek rá, mikor az András-napi gombócokat főzték, hogy ki járt náluk, olyan név nem kerülhetett a gombócba, aki nem volt ott locsolni.
Megdermedt a hirtelen csöndtől. A három gyerek várakozva nézett. Ja igen, a csokoládé. Kibicegett a kredenchez, volt ott valóban több megkezdetlen darab. Futva ránézett a naptárra, meglepődve látta, hogy még februárt ír. Biztosan elfelejtett lapozni. Előkereste a pénztárcáját, és kivett belőle három kétszázast. Odaadta a gyerekeknek a csokoládé mellé.
– Rózsa néni, máskor ötszázat szokott adni!
– Igen? Mindjárt megnézem, van-e még.
Volt.
Odaadta az ötszázasokat is, kicsit szégyellte magát, hogy összekeverte az összeget. Ha elmennek a gyerekek, fölírja majd a jegyzettömbbe.
Kiengedte őket, szépen köszöntek el tőle.
A kockás füzet háztartási papírba volt becsomagolva. A tetején nagy piros betűkkel: Ne adj pénzt senkinek! Marika Tudja, hogy Marika a lánya. És már arra is emlékszik, hogy a locsolókat külön említette. De hát mit árt az a néhány forint évente egyszer, mikor ilyen kedves, udvarias gyerekek, akik ráadásul a szomszédai. Nem vagyunk mi olyan szegények, hogy erre ne futná!
Megjelent a Mit rejt az üde függöny c. kötetben.
Author: B. Hargitai Margaréta
Szavakkal dolgozom. Építek belőlük, szövögetem őket, javítgatom, ha nem találok megfelelőt, létrehozok egy újat, meglévő szövegeket bontok szét, s kiszórva a felesleget, újjáalkotom. Gyerekekkel is dolgozom. Csiszolgatom, kapcsolatba hozom őket egymással - és a szavakkal is. B. Hargitai Margaréta vagyok, négy gyermekes édesanya, magyartanár - már 28 éve, újabban kezdő szerkesztő, író, költő is.