Nehogymár

Krémszínűre festettem a körmömet

lassan, óvatosan, pár percig vigyázni kell,

hogy akkor nyúljak csak a könyv után, amikor

a lakk megszárad,  így mondom én, 

amikor már nem él, úgy mondja a lányom,

nehogy már le kelljen mosni az egészet,

akkor semmi időm nem marad olvasni,

ha kezdhetem elölről ezt a végtelenített műveletet.

És még az eső is zuhog,

kopog az ablakon, monotonitásától 

lecsukódna a szemem, ha hagynám,

ki sem dugjuk az orrunkat, ha nem muszáj.

Ilyenkor a jó odakucorodni az ágyra, még a

takarót is magamra húzom,

érzem milyen finoman bolyhos:

nem gyapjú és nem is műszál,

irtózom mindegyiktől, alaposan megnéztem 

az összetételét mielőtt megvettem.

Az ajtó csukva, nem kell hogy halljam a gyerekeket,

már nagyok, pár órát nélkülem is elvannak,

ez az én időm.

Csendességben születnek a gondolatok,

a történetek a fejemben és a szívemben,

egyszerre vagyok Zeusz, Athéné apja, 

szülöm a jobbnál jobb, szép és bölcs gondolatokat,

s Libüssza is vagyok, aki a jövőt olvassa, és takarja el

sűrű fályolba szőve

csaknem kibogozhatatlanul, mert 

nehogy már olyan egyszerű legyen kibogozni azt,

amit legjobb kibogozatlanul hagyni.

Jobb szülő vagyok vajon, mint a görög istenek?

Segítem-e gyerekeimet eligazodni, ha már ideszültem őket

erre az értelmezhetetlen világra, vagy magukra hagytam őket,

hacsak a szomszéd szobában és mindössze néhány lopott órára, 

éppúgy mint az ókoriak tették a sajátjaikkal sokszor egy egész életre?

Mennyit engedjek be a gyerekek életébe a csodálatos és veszélyes világból, fejtsem-e meg a rejtélyeket helyettük, 

vagy hagyjam, hogy maguk küszködjenek velük?

Írjam-e meg az ő történetüket jó előre, vagy bízzam rájuk?

És a már meglévő történeteket ismertessem meg velük?

Mindet?

Mivé is lennénk,

ha ismernénk az összes történetet a világ

kezdete óta,

a sajátunkat is,

és azt olvasnánk könyvekbe zárva mások értelmezésében,

holott a mi igazunk annál sokkal összetettebb és torzabb?

Ez a kopott disszonancia egyre 

beljebb és beljebb húz a könyvbe,

az is krémszínű, mint a körmöm

édes madártej illatú, esetleg képviselőfánk.

Ellenállhatatlan: befalom, magamévá teszem,

nyelvemen pezseg az édes íz,

mint gyerekkoromban a pattogóscukorka

szétrobban atomjaim között a történet,

és már nem tudom eldönteni,

hogy én olvasom a könyvet,

vagy annak hőse olvas engem

egy krémszínű könyvben,

egy csöndes, esős délutánon.

 

 

Megjelent a Csak reszkető fényéhez hű a csillag c. kötetben.