Crazy Love (Őrült szerelem)

Szeptember közepe lévén az idő még kellemes, ama szép szeptemberek egyike, amikor a nap még melegen süt, de a forró augusztusi kánikula már a múlté. A nyári pezsgés vesztett hevességéből, a meleg nyár hatására a forróságtól elsárgult első levelek már hullani kezdenek. Szorgos pókok munkája nyomán a napsugarak már szálló pókhálók kontúrjait rajzolják a levegőben.

A reggelek már valamelyest hűvösek, de dél felé még elég magasra kúszik fel a  hőmérő szála, hogy a buszra várók egy része még mindig nyári ruhában várja a busz érkezését. Közülük egyesek valami melegebb kiegészítőt öltve, míg mások dacolva a reggeli hűvösséggel továbbra is a könnyebb nyári viseletben várakoznak a megállóban. Főleg a nők azok, akik vállalják a reggeli didergést, de maradnak a nyári ruhák mellett azt a gondolatot vallva, hogy a női szépség arra termett, hogy megmutassa magát.

Az ötven év körüli még fiatalos, farmernadrágos, rövid, barnahajú férfi reggel munkába menet mindig ugyanabban az időben érkező buszra szállt fel. Ez még csúcsidőnek számított, meglehetősen sok utassal. Legtöbbjük középiskolás diák, rajtuk kívül aktatáskás jólöltözött hivatalnokok, néhány koránkelő nyugdíjas, egy-két síró gyereket nyugtató, babusgató anyuka, valamint egyéb meghatározthatatlan külsejű, kategóriába nem sorolható személy alkotta az utasok összetételét. Rendszerint ülőhely már nem jutott neki, ezért Igyekezett a kocsi belsejébe jutni. Egyébként is szeretett középen utazni a csuklós részben, a „harmonikában”megállva, hátát a korlátnak vetve. Így ez a pozíció alkalmat adott neki arra, hogy jobbra és balra is szélesen ráláthasson az utastérre, és figyelmesen szemlélődhessen.

Míg mások az utazás ideje alatt mobiltelefonjaikba merülve töltötték el az utazásra kényszerűen fordított időt, addig ő úgy tekintett erre, mint a sorstól kapott ingyen ajándékra. Számára ez az idő korántsem, értéktelen holtidőt jelentett, hanem egy lehetőséget arra, hogy hasznosan töltse el egy általa kitalált játék segítségével. E játékban ő volt a játékmester, s egyben az aktív játékos is, további fontos szereplői, mint a játék tárgyai az újonnan felszálló utasok voltak. Neki, mint játékosnak a játék során az újonnan felszállókat kellett a játékszabályok szerint megfigyelni, majd ez alapján közülük kiválasztani a legmegfelelőbbet. Különben is, ő mindig örömét lelte abban, hogy megfigyelje az embereket. Ugyanígy figyelte a buszon utazókat is. Maga a játék is erre a megfigyelésre, mint alapra épült. A busz utasai közül néhányat már ismeretlen ismerősként üdvözölt tekintetével, de mindig akadtak új utasok is, és igazából ők érdekelték őt. Ugyanakkor szerette volna elkerülni, hogy túl tapintatlannak, tolakodónak tűnjék, ha nyíltan bámulná meg őket. Ezért ennek elkerülésére az „újak” szemügyre vételére sajátos technikát dolgozott ki magának. Fejét lehajtva, tekintete csupán a felszállók lábát pásztázta, és így próbálta kitalálni, hogy a lábak vajon egy nőhöz vagy férfihez tartoznak. Ennek eldöntése sok esetben egyértelmű volt, de mindig akadtak kérdéses esetek, és ezek voltak az igazán izgalmasak. A továbbiakban a megfigyelés a nőkre korlátozódott. Ő, mint megfigyelő játékos ekkor fejét lassan, a megfigyelés fenntartása mellett, egyre magasabbra emelte. Ennek következtében látótere is egyre inkább kitágult, míg végül már az egész alakot is képes volt szemügyre venni. Ekkor tekintete egy szusszanásnyi időre megállt, hogy megpihenjen, majd a vizsgált alakról oldal irányban haladt tovább.  Ez a rövid idő azonban arra már jó esetben elegendő volt arra, hogy ki tudta választani azt az egy bizonyos valakit, aki legjobban keltette fel figyelmét. Persze néha előfordult, hogy választása tévesnek bizonyult, ami akkor derült ki, amikor fejét újra felemelte, és a kiválasztott személy a maga teljes nagyságában megmutatkozott. Olykor a látvány lehangoló volt. Ilyen esetekben kellett új célszemélyt választani.

E reggelen az új felszállók közül is leginkább egy fiatal lányon akadt meg a szeme, aki a szó szoros értelmében ugyan nem volt szép, de azért mindenképp szemrevalónak volt mondható. A karcsú, jóalakú lány is minden bizonnyal még diák lehetett, valamelyik főiskola vagy egyetem hallgatója. Hosszú, sötétbarna haját egyetlen copfba összefogva viselte, amely hátul csaknem a derekáig ért le. Arca szabályosvonalú volt, két szép nagy sötétbarna szeméből értelem áradt, orra kissé a kelleténél nagyobb volt, de eme hiányoságát ellensúlyozta üdesége, fiatalsága. Egész lényének volt valami különleges, sajátos bája. Egyedi stílusú ruhája nem követte a szokványos divatot, és már magában ez az egyéni stílusú öltözet is óhatatlanul a kíváncsi tekintetek célpontjává tették őt. Mire a lány felszállt a buszra, addigra a férfi már helyet talált magának, a busz közepén a csuklós résznél. Itt álldogálva, kíváncsian vizsgálgatta tekintetével az új felszállók lábbelijét.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            Tekintete megállt a lány kivágott bőrszíjakból font szandálján, majd fejét lassan felemelte. Közömbösséget mímelve egyetlen pillantással végigmérte a lányt, de a következő pillanatban tekintete tőle elfordulva már a busz másik felén kalandozott. Közben a következő megállóban többen szálltak fel, ezért a már fent lévő utasok jobban összeszorulni kényszerültek. Ekkor került egész közel a lányhoz, szinte már kellemetlenül érezte magát a fiatal üde test közelsége miatt. Orrát megcsapta a lány különös, bódító illata. Zavarában nem mert ránézni, de oly közel voltak egymáshoz, hogy nem tudta kikerülni a két szép sötétbarna szem ráirányuló tekintetét. A két szempár most találkozott. A férfinak úgy tűnt, mintha az idő megállt volna körülöttük. Csak álltak szótlanul egymással szemben a busz közepén a sok utastól körülvéve. Álltak némán, tekintetük egymásba fonódott. Valami titokzatos bűverő kerítette mindkettőjüket hatalmába. Nem tudtak elszakadni egymástól. Végül a busz nagyot zökkent, és ez a zökkenés kiszabadította őket a hosszú szemkontaktus már-már szorító fogságából. A lány és a férfi is riadt zavartsággal kapta félre tekintetét más-más irányba.

A férfit annyira felkavarta az eset, hogy leszállt a következő megállóban, holott   tovább kellett volna mennie. Teljesen össze volt zavarodva, nem is tudta mit csinál, ezért is szállt le. Gondolatai még a lány körül kavarogtak. Amikor először pillantotta meg őt, még kellő távolságtartással tudta vizsgálni, igaz már ekkor is kellemes benyomást tett rá, de mindössze ennyi volt, amit a lány iránt érzett, semmi több. Viszont később, amikor egymás közvetlen közelségébe kerültek, amint belépett a lány aurájába, testének illata, a barna szemekből áradó őszinteség és tisztaság mély érzelmeket ébresztett fel benne a lány iránt. Ekkor már nem számított a nagy korkülönbség közöttük, holott jóval idősebb volt nála, akár az apja is lehetett volna. Viszonyukban a kor, mint tényező elvesztette jelentőségét. A lány itt vele egyenrangú partnerként jelent meg, az iránta érzett hirtelen támadt érzései a diáklányból vált felnőtt nőnek szóltak.

Miután leszállt a buszról, az utcán a friss levegő megcsapta arcát, de fejében a lány iránt érzett érzések és gondolatok még kavarogtak, majd kis idő elteltével lassan leülepedtek. Ekkor, már nyugodt fejjel azt kellett megállapítania, hogy bizony egycsapásra szerelmes lett a lányba. Igen kétségkívül szerelem volt ez az érzés, mégpedig őrült, vak szerelem, hiszen nem is ismerte a lányt, nem tudott róla semmit, még soha sem beszélt vele, még hangját sem hallotta, de mindezek ellenére mégis szerelem volt az, ami e véletlen találkozás nyomán a szívébe költözött. Amikor pedig magyarázatot keresett a történtekre, arra jutott, hogy mivel annyira valószínűtlen az egész, hogy itt a sors kezének kellett közreműködni   ahhoz, hogy annyi kudarc után végre megtalálja a nagy Őt.

A történtek miatt aznap reggel néhány perc késéssel ért be a hivatalba, ami bosszantotta, mert pontos, rendszerető ember volt. Alighogy beért, a főnöke behívatta őt az irodájába. Egy fontos, sürgős munkával bízta meg. Mivel sürgős feladatról volt szó, azonnal elkezdett dolgozni.

A feladat, amit kapott nem volt egyszerű, komoly fejtörést okozott számára a megoldása, de végül sikerrel be tudta időre fejezni. Emiatt viszont napközben nem is gondolt a lányra egészen a munkaidő végéig. Hazafele utazva viszont erősen foglalkoztatták agyát a történtek.

Eddigi életében a nőkkel nem volt valami nagy szerencséje. Évekkel ezelőtt kapcsolatban élt egy nővel, de néhány hónap után a nő elhagyta őt, miután kibékült volt férjével és visszament hozzá. Ezen kívül még néhány rövid futó kaland történt életében. Később, ahogy idősödött voltak még próbálkozásai, hogy társat találjon magának, de ezek kivétel nélkül kudarccal zárultak. Ekkor határozta el, hogy neki ebből elege volt, és nem küzd tovább, hogy megtalálja élete párját.

Maradt tehát az egyedüllét, és most is hazatérve csak magával tudta megvitatni a történteket. Sokat morfondírozott, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy mégis helyesebb, ha elfelejti az egészet, hisz semmi realitása sincs egy esetleges folytatásnak oly nagy a korkülönbség közöttük. Még egy kissé mérges is lett magára, hogy a történtek után egy kis ideig egy esetleges folytatás lehetőségeiről vizionált. Este úgy tért nyugovóra, hogy az eset végérvényesen lezárult.

Másnap reggel, ennek ellenére a férfi gondolatai már akkor a lány körül jártak, amikor először kinyitotta a szemét. Izgatottan készült el. A megállóban idegesen, topogva várta a busz érkezését. Miután az megérkezett, igyekezett másokat megelőzve, minél gyorsabban felszállni, mivel mindenképpen szeretett volna újra a csuklós részben helyet kapni. Sikerült ugyanott megállnia, ahol az előző nap is utazott. A lánynak a következő megállóban kellett volna felszállni. Ahogy közeledtek a megállóhoz nem tudta eldönteni, felemelt, vagy leszegett fejjel várja az új felszállók érkezését. Mikor végre a busz beért a megállóba, és kinyíltak az ajtók, szíve heves dobogásba kezdett. Szemét a középső ajtóra szegezte. Felszállt az első utas, majd a második és a harmadik is, de a lány nem volt közöttük. A férfi arcán csalódottság bánat tükröződött, mikor látta, hogy az utolsó felszálló mögött is újra becsukódtak az ajtók, és a busz továbbhajtott megszokott útján.

Szájában keserűen futott össze a nyál, arcára fájdalmas vonások ültek ki. Szemét lehunyta, nem is akarta látni a buszon utazókat, csak a lány képe lebegett képzeletében szeme előtt. A busz már a harmadik megállón is túlhaladt, amikor végre ismét kinyitotta a szemét. Amikor felnézett csaknem                                                                                                                                        sóbálvánnyá változott. A lány állt vele szemközt, és kitartóan őt nézte. Nem akart hinni a szemének, ezért újra becsukta azt, majd ismét kinyitotta, de tapasztalnia kellett, hogy a valóság az, amit lát és nem képzelődik. A lány szerencsére még ott állt, és továbbra is őt nézte. Tekintetük végre találkozott, de ezúttal csupán egy villanásnyi időre, mert a férfi határozottan szégyellte magát, hogy érzelmei ilyen nyíltan, jól láthatóan megjelentek arcán. Zavarát fokozta, hogy a lány mosolyra húzta száját, mely mosolyt szánhatta egyaránt gúnynak és az iránta érzett szimpátiája megnyilvánulásának is. Ezért aztán egyetlen jellel sem reagált a lány gesztusára, és nem is mert többet visszanézni rá.

Úgy tűnt számára, hogy aznap a busz nagyobb sebességgel közlekedett a szokásosnál, mert nagyon hamar eljött az idő, amikor le kellett szállnia. Leszállás közben azt gondolta, hogy ez a reggel örömet és bosszúságot egyaránt hozott számára. Örült, mert kezdeti aggodalma ellenére mégis ott találta a lányt a buszon, de bosszús is volt, mert elügyetlenkedte a helyzetet, és elmaradt a folytatás. A nap folyamán többször megjelent előtte a kép, hogy szemben vele áll a lány és rá mosolyog.

A következő nap már előre készült a találkozásra, és elképzelte, hogy ekkor mit fog tenni. Azt tudatosította magában, hogy a történetnek feltétlenül folytatódni kell, mert egyszerűen ilyen sután nem zárulhat le. Arra van szükség, hogy a kellő pillanatban megszólítsa a lányt, találkozóra hívja, megismerjék egymást, a többit bízzák a sorsra. Afelől nem volt semmi kétsége, hogy a történet csak happy-end-del végződhet.

Éjszaka is a lányról és a találkozásról álmodott. Álmában félénkségét legyőzve, megszólította a lányt, amit az kedvesen fogadott és párbeszédbe elegyedve utaztak tovább a buszon egészen a végállomásig.

Másnap reggel úgy indult el a buszmegálló felé, mintha fontos harcütközetbe menne. Ezúttal minden úgy alakult, hogy a folytatás sikeres legyen. A férfi felszállás után a szokásos helyen, a busz közepén várta, hogy a lány megérkezzen. Ez is rendben történt meg. Az ajtónyitást követően a lány volt a második felszálló és egyenesen megindult középre, ahol a férfi is állt. Sikerült neki úgy elhelyezkedni, hogy szemközt kerüljön a férfival. Miután ez megtörtént csupán ekkor nézett fel a férfi felé, és rögtön tekintetével annak tekintetét kereste. A következő pillanatban szemük találkozott, összekapcsolódott. Elmerültek egymás tekintetében, a külső világ megszűnt létezni számukra.  A nézés, ahogy egymás arcát simogatták, annyira kifejező és egyértelmű volt, a kölcsönös szerelmi vallomás tanúságtétele. Az idillt azonban kis idő eltelte után nemvárt szereplő zavarta meg.

Az egyik megállóban a felszállók közül, a lányhoz hasonló, és szintén diáknak kinéző, egy másik lány szakította meg akaratlanul az idillt. A szerencsétlen dolog úgy esett meg, hogy az újonnan felszálló diáklány, megpillantva évfolyamtársát odament hozzá, köszöntötte, és beszélgetésbe elegyedett vele. Természetesen annak nem volt tudatában, hogy fellépésével akaratlanul is, de egy gyengéd érzelmi kapcsolat folyását fogja megszakítani.

A megszólított lány egy elnézést kérő pillantást küldött a férfi felé, majd csak ezután fordult kényszeredetten a mit sem sejtő diáktársa felé. A másik lány megjelenése a férfit arra késztette, hogy távolabb lépjen tőlük, de a két lány között folyó beszélgetésnek akaratlanul is tanúja maradt, és innen értesült arról, hogy ők egymás évfolyamtársai az egyetemen.

Ezúttal tehát a kiszámíthatatlan véletlen volt az a tényező, amely szerepet játszott abban, hogy a férfi és lány ezúttal sem tudott megismerkedni egymással.

Az elkövetkező két napban a férfi hiába leste, kutatta mikor bukkan fel újra a lány karcsú alakja a busz ajtajában a felszállók között, az nem következett be. Csak találgatni tudta, hogy mi történhetett vele. Közben a várakozás egyre jobban kedvét szegte, de még a reményt végleg nem adta fel.

A rákövetkező nap azután ismét felcsillant a férfi előtt a lehetőség, hogy megismerkedjen a lánnyal.

A körülmények ismét kedvezően alakultak. A férfinak sikerült elfoglalni a buszon megszokott helyét a csuklós részben. A lány is felszállt a buszra, és odafurakodott, ahol a férfi állt. Egy rövid ideig nem mertek egymásra nézni kicsit tartva attól, hogy mit szól majd a többi utas, ha látják a meglett férfi és a fiatal lány között szövődő szerelmi románc alakulását. Először a férfi nézett rá a lányra szemét keresve, majd mintha ezt megérezte volna egy pillanat múlva a lány is viszonozta a szótlan, de mégis oly beszédes közeledést. Egyenesen a férfi szemébe nézett egy pajkos mosoly kíséretében a szája szögletében. A férfi feszült vonásai megenyhültek, és ő is kissé félénken elmosolyodott. Minden feltétel adott volt, hogy a néma párbeszéd valódi élőszóban lefolytatandó párbeszéddé alakuljon.

A férfi szájában már azokat a szavakat ízlelgette, melyekkel majd először fogja megszólítani végre a lányt, amikor a busz motorja két megálló között hirtelen leállt. Az utasok tanácstalanul, némi aggodalommal néztek körül, vajon mi történhetett. Nem kellett azonban sokáig várniuk, mert megszólalt a busz vezetője, aki mikrofonon keresztül tájékoztatta az utasokat, hogy technikai hiba miatt a jármű nem tudja útját folytatni. Mindenkinek le kell szállni és elgyalogolni a következő megállóig, ahol majd a legközelebbi buszjáratra felszállhatnak. A legtöbb utas munkába igyekezett, akinek minden perce drága és senki sem akart elkésni a munkahelyéről. Az utastér felélénkült mindenki sebesen megindult az ajtók felé, hogy minél előbb leszállhasson a buszról. A lány és a férfi közé leszállni igyekvők ékelődtek, elválasztva egymástól a szerelmeseket. A lánynak, sikerült előbb leszállni, de nem várta be a férfit, sietnie kellett. Már eddig is többször elkésett kötelező előadásról, és amire beért a jelenléti ívet már beszedték. Ezúttal nem szerette volna a késett órák számát növelni és ezzel kockára tenni, hogy a szemeszter végén egyáltalán vizsgázhasson. A férfi nem szeretett tolakodni, így egyike volt az utolsóknak, akik leszálltak. Az utasok több kisebb csoportra oszolva igyekeztek elérni a következő megállót. Amikor a következő busz befutott a megállóba, addigra már a meghibásodott jármű legfürgébb utasai elértek a következő megállót, és el tudtak menni a beérkező busszal. A férfi messze lemaradt ezektől az utasoktól csak nézni tudta távolról, amint a következő járat elrobog mellette, megáll a megállóban, felveszi az itt várakozókat, majd tovább hajt.

Végre valahára azért ő is eljutott a megállóba, és nemsokkal később már a következő jármű fedélzetén ülve kérdezgethette magát vajon a lány merre járhat. Aznap a munkahelyén unottan dolgozott, gondolatai a lány körül jártak. Már a közös jövőről fantáziált. Elképzelte magának, hogy már túlestek az első találkozáson, a lány várja őt a hivatal előtt, és ő boldogan siet felé. A szeptemberi délután ideális állapotot teremt egy közös sétára az ezer színben pompázó sziget öreg fái alatt. Ők, kéz a kézben lassan bandukolnak a kanyargós sétányon. Beszélgetnek, nevetgélnek egymásra minden kis apróságon, és örülnek egymásnak. Nagyon boldogok.

Másnap reggel a férfi a tegnapi ábrándképekkel a fejében szállt fel a buszra és nagyon bátornak és erősnek érezte magát arra, hogy végre megszólítsa, megismerje és meghódítsa a lányt. Nagyon határozottnak érezte magát optimizmussal telve, és annak tudatában, hogy már nem is kell sokat tennie ahhoz, hogy a lányt meghódítsa, mert az már valójában meg is történt.

A megállóban, ahol a lánynak szokásosan fel kellett szállni, a busz utolsó ajtaja is becsukódott, de ő nem volt a felszállók között. A férfi tekintetével végigpásztázta a busz legtávolabbi részeit is, mindhiába. Ekkor hasonló érzés kerítette hatalmába, melyet már egyszer akkor élt át, amikor szintén leste, várta a lányt, hogy alakja megjelenjék a nyitott buszajtóban, de csalatkoznia kellett. Azon a reggelen is, mint a mostanin a busz a lány nélkül ment tovább.

Aznap este rosszkedvűen tért haza. Nem volt kedve semmihez. Csak járkált a szobában céltalanul fel s alá. A vacsora sem ízlett neki, csak forgatta a falatokat a szájában, de nem volt étvágya. Alig evett valamit. Korán lefeküdt, de sokáig nem jött álom a szemére. Nehezen aludt el, és rossz álmok gyötörték. Reggel csapzottan, átizzadt pizsamában ébredt fel.

Szerette volna felgyorsítani az időt, de még ennél is jobban szerette volna újra megpillantani a lány arcát. Már a buszon állva, nem mert az ajtó felé nézni, amikor az megnyílt a kérdéses megállóban. Csak lapult a csuklós részben behunyt szemmel. Szemét csak akkor merte kinyitni, amikor a busz ajtaja ismét kinyílt, de immár a következő megállóban. Remélte, óhajtotta a csodát, de az elmaradt.

Aznap este még az előzőnél is rosszkedvűbben tért haza. Egész este csak szenvedett. Korán lefeküdt azt remélve, hogy hosszan tud majd aludni, és másnap kipihenten, és talán újra reményekkel teli szívvel nézhet a következő nap elé, és várhatja a lány megjelenését.

Másnap reggel keserűen kellett tapasztalnia, hogy a lány ezúttal sem szállt fel a buszra. Ezután még így telt el további három nap. Ekkor már akármennyire is szerette volna újra látni a lányt, reményvesztetté lett és egy időre búskomorságba esett. Nem mert szembenézni a jövőben eljövendő napokkal, melyeket majd öregkorában egyedül kell eltöltenie. Félt a magánytól.

A harmadik nap eltelte után követő negyedik nap volt az a nap, amikor feladta, hogy valaha is még egyszer újra láthassa a szeretett lényt.

És valóban, ettől fogva a lány soha többé nem jelentkezett, mindörökre eltűnt.

Az idő múlásával, ha nagyon lassan is ugyan, de fájdalma enyhült, és ezzel párhuzamosan a szeretett emlékkép is halványodott. Évszakok jöttek és mentek, új harsány tavaszok, új csendes, andalító őszi napok váltogatták egymást örökös körforgásban. Néha azért időnként, főleg álmában, megjelent szeme előtt a lány édes arca, de az évek során ez is megfakult.

 

 

Ahogy kinyílt a metró ajtaja, az öregedő férfi sok más utassal együtt kilépve a peronra, elhagyta a kocsit. Az ajtók újra becsukódtak. A vonat tovább indult az alagút belseje felé, melynek bejárati nyílása néhány pillanat múlva éhes, kitátott szájként szippantotta be a kocsikat. A kíváncsi szem még egy darabig képes volt követni azokat, amint egyre mélyebben haladnak itt tovább, míg végül el nem nyelte őket az alagút mélyén tátongó sötétség. Csak a nyomukban támadt szélfuvallat emlékeztetett arra, hogy az előbb még egy utasokkal teli szerelvény érkezett be az állomásra.

Elég sokan szálltak ki ezen állomáson. Már a peronon kisebb tömeg alakult ki. A férfit a tömeg szinte magával sodorta tovább a földalatti állomás középső, lényegesen tágasabb utastere felé, ahol a mozgólépcsők szállították az utasokat, felfelé a felszínre- és a felszínről lefelé ide az állomásra.   A mozgólépcsők előtt pillanatok alatt meglehetősen nagy tömeg torlódott fel, mivel a felszíni irányban működő mozgólépcső a hirtelen túlterhelés miatt csak lassabban tudta szállítani az utasokat.

A férfi a többi utast követve a keskeny peronról tovább haladva a középső tágasabb utastérbe jutott. Ideérve, fejét felemelte, hogy szemével felmérje az őt a mozgólépcsőtől elválasztó távolságot, melyet addig még meg kell tennie, ahhoz hogy elérje a lépcsőt. Ekkor az volt az érzése, mintha a másik oldalon lévő peronról érkezők sorában, a sok ember között egy ismerős arc képe villant volna fel szeme előtt.  Egy pillanatra megállt, és szemét kimeresztve tekintetét ismét arra a helyre irányította, ahol azt felfedezni vélte. Ekkor megbizonyosodhatott róla, hogy megérzése nem csalta meg őt. Az ismerősnek vélt arc, a sorban, egy nőhöz tartozott, aki a többekkel együtt sietett a lépcső felé. A nő észrevette, hogy nézik, hátrafordult és visszanézett a férfira. A férfi, ahogy tekintetével vizsgálta a nő arcát úgy rémlett neki, hogy ez az arc, ezek a vonások nem ismeretlenek számára. Miközben agyában lázasan kutatott utána emlékei között, hirtelen tisztán megjelent előtte az arc viselőjének képe. Ez a személy pedig nem lehetett más, mint az az egykori diáklány a buszról, akibe ott annak idején beleszeretett. Csupán annyi történt, hogy időközben ez a fiatal lány felnőtt nővé érett. Most ez a kissé megváltozott női arc nézett vissza rá. Eközben a nő, az arc gazdája, megállás nélkül haladt tovább a többiekkel együtt a mozgólépcső  felé.

A férfi a megváltozott vonások ellenére is határozottan felismerte bennük azt a fiatal diáklányt, akinek köszönhetően megismerhette mi is az az őrült, nagy szerelem. Akkoriban a sors ajándékozta meg őt ezzel a nem várt ajándékkal, melyet szintén a sors idő előtt vissza is vett tőle. Azt gondolta, hogy ezúttal a sors jobbik kistestvére, a kegyes szerencse megszánta őt, és felkínált számára egy utolsó lehetőséget, egy bónuszt. Szinte hallani vélte, amint ezeket a szavakat mondja neki:

• Hé, cimbora ne csüggedj! Nincs még minden elveszve! Ne add fel, még megnyerheted az utolsó, döntő csatát!
• Igen, valóban ezt kell tenni, meg kell próbálni, még egyszer, utoljára- gondolta magában.

A nő, miközben vizsgáló tekintetét folyamatosan a férfin tartotta, megpróbált megállni, és kilépni a lépcső felé tartó utasok alkotta sorból, de az emberek tovább sodorták magukkal, és a lépcső már oly közel volt, hogy akarata ellenére fellépett rá. A férfi maga is saját sorának foglyaként tehetetlenül szemlélte, hogy a nő egyre magasabbra és távolabbra kerül tőle, de akinek visszanézve még maradt annyi ideje, hogy kinyújtott mutatóujját felfelé tartva mintegy jelezze, hogy találkozzanak a fenti kijáratnál.

A férfi a váratlan és nem remélt viszontlátás élményétől felizgatva, megpróbált előrébb furakodni a sorban, hogy minél előbb a felszínre érjen, de nem sok sikerrel. Azalatt a néhány perc alatt, amíg a mozgólépcső felért, megpróbálta átgondolni, mit fog majd mondani az egykori lánynak, ha előtte fog állni, de olyan ideges volt, hogy nem tudott koncentrálni, és nem jutott semmire. Végre valahára felért a felszínre. Sebes léptekkel elhagyta az állomást. Amint kiért a szabad levegőre, szemét körbejártatva rögtön a nőt kereste. Néhány pillanat múlva megpillantotta őt egy villanyoszlop mellett állni. A nő is szemével a férfit kereste, és most hirtelen megtalálta. Szemük legyőzte azt a néhány méternyi távolságot, ami még elválasztotta őket. A két tekintet ismét egybefonódott, mint valaha a buszon. Tekintetükkel simogatták, ölelték, szerették egymást. Az előbb még siető férfi most megállt, és így maradt mozdulatlan, szemét a nő szemébe fúrva.

Ekkor nem messze tőlük, a téren egy férfi alakja tűnt fel, aki kézen fogva vezetett egy öt év körüli kislányt. A férfi a nő felé közeledve, kezét magasra emelve feléje integetett, és valamit mondott is neki, de hangját még nem lehetett hallani. Amint közelebb értek hozzá, szavai már kivehetővé váltak A férfi a nő nevét kiáltotta:

– Júlia, Júlia, erre, itt vagyunk.

E szavak hallatára a nő és az öregedő férfi is fejét egyaránt a feléjük közeledők felé fordította.

Eközben, ahogy az ismeretlen férfi a kislánnyal a nő felé közeledett, úgy az öregedő férfi is határozott léptekkel megindult a nő felé. Ezúttal semmiképpen sem akarta elszalasztani a pillanatot, hogy megszólítsa őt, valamint, hogy megtudakolja tőle, hogy akkor hajdanán hová tűnt el és miért oly hirtelen?

A nő pedig ezalatt kíváncsian várta vajon mit fog neki mondani egykori szerelme. Azért aggódott, nehogy a férfi olyan dolgot mondjon neki, ami elrontja rövid kapcsolatukról féltve őrzött emlékét. Valójában azt sem tudta mit tegyen ebben a lehetetlen helyzetben. Hol az egyik, hol a másik férfi irányába nézett. Tekintetében fájdalom és tanácstalanság tükröződött. A férfi a kislánnyal már csupán néhány méter távolságra volt a nőtől, vonásaik már jól kivehetők voltak. A kislány sötétbarna szemei csillogóan néztek, szép arcocskája mosolyra derült, igazán bájos jelenség volt, bár az orra egy kissé nagyobb volt a kelleténél. Az öregedő férfi, azonban megelőzte férfi-gyerek párost, és már a nő előtt állt. Habozás nélkül megszólította őt, és feladva, amit korábban kigondolt csupán ennyit mondott neki:

-Bocsánat, asszonyom, hogy megzavarom, csupán azt szeretném, ha tudná a nevemet: Rómeó vagyok- ezzel sarkon fordult és búcsú nélkül, szótlanul elindult az ellenkező irányba.

A téren járó emberek közül sokan megnézték a leeresztett vállú, komor tekintetű öregedő férfit, amint lassú, tétova léptekkel ballagott, mint aki magában fájdalmat hordoz, és szívét súlyos bánat terhe nyomasztja. Egy ember, valaki, aki valójában nem is tudja, hová, merre menjen tovább.

Amikor egy kisgyerek haladt el mellette a mamájával, a kisgyerek hangosan megkérdezte anyjától:

-Nézd anyu, miért sír ez a bácsi?

Az asszony ránézett a férfira. Valóban, az öregedő arcon könnyek csorogtak végig…