Az ember általában tervez. Imádjuk előre eldönteni, hogy mit, hogyan, mikor és miért fogunk csinálni. Csakhogy, a lehető legtöbb esetben az Élet ezeket a célokat biztosan átírja. Akkor mégis minek erőlködünk, hogy minden úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk?
Az életben egyetlen dolog biztos, az a zene léte. Ha szomorú vagy zenét hallgatsz, ha boldog vagy zenét hallgatsz, ha épp semelyiket nem érzed akkor is zenét hallgatsz. Ilyen vagyok én is. Tapasztalataim alapján az emberek, olyan 14-15 éves korukra már megtalálják azt a műfajt vagy stílust, amit szívesen hallgatnak. Én is megtaláltam, a rock és a metál mellett. Sokatokban felmerülhetnek most a sztereotipikus gondolatok, hogy biztos sátánista vagyok, vagy szabadidőmben tutira démonokat idézek. De sajnos a kiábrándító válaszom az, hogy nem. Más miatt fogott meg ez a két műfaj. Számomra ezek olyanok, mint a „tiltott gyümölcs”, hát nyilvánvalóan nekem az kell.
Én egy teljesen más világban élek. A Tökéletesek Birodalmában, ahol semmi nem számít, csak hogy kívülről kifogástalan légy. Csodálatos külső, szép autó, vagyonokat érő ház, és mindenekelőtt egy látszatra makulátlan család. Csinos, segítőkész asszony, szorgosan dolgozó minta apa és 2-3 kitűnő tanuló, min. háromféle különórával rendelkező gyerek. Mindent az etikett ural és a letisztult, matt színek. Ezen világ összes lakója egy óriási színész. Az én családom is az. Görcsösen ragaszkodnak a külsőségekhez, de az, hogy belülről rohad, az már rég nem fontos.
Itt élni maga a pokol. Mindenkivel bájolgunk, nevetgélünk, pedig utáljuk őket, bár szerintem sokkal inkább egymást nem viseljük el. Minden nap egy kín szenvedés. A legdrágább ruháinkban, a hatalmas villánkban kerülgetjük egymást, köszönésre sem méltatva a másikat. Az ebédekről ne is beszéljünk. Óriási asztal megterítve min. 8-9 fogással, de mégsem eszik senki. Anyám azért, mert nem akar hízni, hisz hogy néz az ki, ha egy asszony kicsit is molett? Az öcsém szálkásít, mert ugye minden serdülő fiúnak ez a legfontosabb, végtére is a lányok nem szedik fel magukat. Apám már hosszú ideje meg sem tisztel minket a jelenlétével, egy rekesz sör ezek szerint jobb társaság nálunk. Nekem meg már hónapok óta nincs étvágyam, mert undorodom ettől az élettől.
Ebben a rendszerben az embernek semmi értéke nincs. Nem képviselünk sem jót, sem rosszat. Nincs véleményünk semmiről és konkrétan a személyiségünk formálása már csecsemő korunk óta a társadalom kezében van. Azt tesznek velünk, amit akarnak. Ha azt akarják, a világ legjobb emberének hisszük magunkat, de ha úgy akarják elhitetik velünk, hogy szükségtelenek, mihasznák, félresikerültek és defektesek vagyunk. Olyan üres agyunk van, hogy bármit, amit hallunk elhisszük. Ez szörnyű! Én ebből két menekülő útvonalat találtam. Az egyik a halál, a másik a zene.
Ahogy telt az idő, ebben a horribilis világban, úgy koptak ki az érzelmek az emberekből. Mikor megszülettünk folyton nevettünk, hisz nem volt akkora a tudatunk, hogy felfogjuk, mi is zajlik körülöttünk. Aztán ahogyan nőttünk fel, egyre többet sírtunk mivel folyamatosan többet és többet tudtunk meg. Végül, mikor elérjük a kisfelnőtt kort, már nem küzdöttünk a rendszer ellen, így viszont az összes létező érzelem elhagyott minket. Már nem fáj semmi, nem örülsz semminek, nem búslakodsz, nem vagy izgatott, konkrétan érzelmileg nulla vagy. Mikor ezt az ürességet először tapasztalod, még igyekszel pl. csokival vagy hatalmas habzsi-dőzsikkel orvosolni, de hiába. Én ezeken már túl vagyok, tehát más technikát kellett keresnem. Ekkor jött az általam jónak vélt két megküzdési stratégia. Az egyik nyilván valóan egy-két próbálkozás után bedőlt. Viszont a zene megmaradt.
A mi világunkban minden illegális, amit nem hagyott jóvá a legfőbb társadalmi rétegekből való: Makulátlan Minisztérium. Undormány egy társaság az övék. Csupa olyan ember a tagja, akik nem hogy makulátlanok, de a lehető legálszentebbek. Néha napján napvilágra kerül egy-két pletyka, na olyankor megéri kimozdulni. A múltkor pl. az egylet igazgatójáról állították, hogy csalja a feleségét. Mit ne mondjak, óriási botrány lett belőle. Előtte meg az aligazgatóról repesgették, hogy elfelejtette a kislánya apa-lánya bálját az iskolában és szegény Lucy egész este egyedül ücsörgött az apukájára várva. Mindegy is, a lényeg, hogy borzasztó egy bagázs.
Számomra mégsem a kamu jellemük a legbosszantóbb, hanem, hogy pár napja illegális tevékenységgé nyilvánították a rock és a metál hallgatását. Természetesen az új rendelet hallatán apámból előbújt a minta polgár, és egyből feljelentett. A hatóságokat pillanatok alatt a szobámban találtam, hogy elkobozzák a bandás pólóimat, – amit persze szigorúan csak pizsmaként hordhattam, – a lemezeimet, CD-imet, még a rohadt fülhallgatómat is elvitték, az MP3 lejátszómmal együtt, és végül minden egyes poszteremet cafatokra tépték. A szobám ezután legalább úgy kongott az ürességtől, ahogyan a lelkem. Nem tudtam mit tegyek. Szerettem volna üvöltve sírni miközben a falat püfölöm, de nem tettem. Szerettem volna egy hatalmasat beverni apámnak, de azt sem tettem. Álltam a szobám bejáratának küszöbén és nem éreztem semmit, csak a teljes elveszettséget. Azt az egyetlen dolgot, ami eddig életben tartott, elvették tőlem. A lelkem utolsó élő darabját szakították ki belőlem. És mindeközben mit csinált apám? A hátam mögött állt és mint aki élete legnagyobb tettét hajtotta végre, nevetett. Az alkohol csúfította arca gúnyosan vigyorgott rám. A szenvedésem tette őt boldoggá. Ezen megállapításom után, többet még csak rá sem néztem.
Napok teltek el zene nélkül. A megbolondulás szélén álltam, mikor egyszer csak az egyik haverom rám írt.
- Hééé, Mia! Tudok egy megoldást – írta, minden írásjel vagy emoji nélkül.
- Igen? És mi lenne az? – kérdeztem, megörülve a hírnek.
- Gyere ma este 19:00-re az 5 csillagos Perfetto Palazzo étterem hátsókertjébe, ahol mindig találkozni szoktunk és ott mindent elmondok.
- Rendben! Ott leszek!
Bruno nagyon jó barátom volt, kis gyerek korunk óta elválaszthatatlanok. Jóban rosszban egymás mellett, ahogyan azt kell. Fiatalabb korunkban sokat piszkáltak minket, hogy biztos szerelmesek vagyunk, pedig erről szó sem volt. Brunonak mindig van valami csaja, én meg az a szokásos „taszítom a szerelmet, mert tuti megesz” típusú lány vagyok. Egyébként ez a barátságunk alapja: mindig kiegészítjük egymást. Így volt ez most is. Az én drága barátom, már a „söprögetés” óta agyalt és kérdezősködött – persze csak azoknál akikben 100%-ig bízhatunk – hogy tudnak-e megoldást zene ügyben és most úgy tűnik lett.
- Na szia! Itt vagyok, ahogyan kérted. Mit találtál ki? – kérdeztem kétségbeesetten, időt sem hagyva a köszönésének.
- Először: neked is hello Mia! – kezdte nagyzolva – Másodszor: kérdezősködtem ennél-annál, de érdemben nagyon senki nem tudott hozzátenni a dologhoz…
- Ne húzd az agyam… Napok óta hallom a családom minden egyes levegővételét! Miért hívtál ide, ha nincs semmi konkrétumod? – vetettem oda kissé magasabb hangnemben.
- Ne vágj már a szavamba, Te Nő! Szerinted akkor hogyan fejezembe a mondandóm? – mondta viccesen hogy oldja valahogy a feszült hangulatot.
- Jó, bocsánat! Folytasd kérlek!
- Köszönöm! Na szóval… Miután senki nem tudott segíteni, a tettek mezejére léptem és kiderítettem hova vitték az elvett dolgaidat – a hangulatom pár fokot emelkedett.
- Oké, és mit tegyünk? Vagy mire akarsz kilyukadni? – az előttem álló fiú egy mély levegőt véve folytatta.
- Be kell törnünk a Minisztérium bizonyíték megőrző raktárába – hadarta, némileg eltorzult arccal.
- Most csak viccelsz, ugye?
- Nem, halál komolyan mondom! – a fiú mélyen a szemembe nézett és megfogta a két kezem.
- Te tényleg nem viccelsz… Bruno, én nem hagyhatom, hogy ilyen veszélyes ügybe keveredj miattam. Tudod te, hogy ezért milyen büntetés járna? Már nem vagyunk hét évesek, akik poénból csokit loptak a kisboltból! Ez nem ugyanaz a szint. Nem tehetjük! – feleltem kétségbeesetten, mivel tudtam a barátomról, hogy ha valamit a fejébe vesz, onnan már nincs visszaút.
- Nincs más esélyünk! A társaság most már nem csak a rockot és metált tiltotta be, hanem minden létező műfat. Kiirtják a zenét a világból!! – győzködött, szinte már könnybe lábadt szemekkel.
- Ez oltári aljas dolog! – zsörtölődtem. – Viszont ennek ellenére sem tehetjük!
- De Mia… – a fiú hangja hirtelen elcsuklott – nem veszíthetlek el!!
- Jajj Bruno, nem fogsz! Ne aggódj! Én mindig veled leszek! Ne sírj kérlek! – pedig ekkor már én is alig bírtam száraz szemmel.
- Ne próbálj átverni! Tudom nagyon jól, hogy te zene nélkül képtelen vagy tovább élni! – ebben sajnos igaza volt.
- Majd kitalálunk mást! Addig se én, se te nem adjuk fel! Nincs olyan, amit mi, együtt ne tudnánk helyre hozni! – bátorítottam Brunot. – Figyelj, menjünk haza és aludjunk rá egyet! Holnap majd folytatjuk!
- Megígéred, hogy nem csinálsz butaságot? – a tekintete ennél kétségbeesettebb már nem is lehetett volna.
- A szavamat adom! Kisujj eskü! – összefontuk a kisujjainkat, megráztuk, megöleltük egymást és haza indultunk.
Mire haza értem már mindenki aludt. Nagy nehezen odataláltam a szobámhoz a vak sötétben és én is lefeküdtem. Forgolódtam egész éjszaka. Mióta nem az ismerősen csengő dallamaimra aludtam el, azóta szinte le sem tudtam hunyni a szemem. Bámultam a plafont és merengtem a semmibe. Mi tegyek most? Az életem értelmetlen, de Brunonak megígértem, hogy kitartok, amíg nem találunk megoldást. A kisujj esküt szörnyű cselekedet volna megszegni. Hosszas filozofálgatások után végül, elnyomott az álom.
Másnap a reggelihez szükséges tányérok csörömpölésére keltem. Mennyi az idő? Reggel 7 óra. Atya ég, de korán van! Azonban duzzogás helyett inkább gyorsan felöltöztem és lementem. Mindenki jelen volt, kivéve persze apámat, de ez már nem lepett meg senkit. A családom rezzenéstelen arccal nézte a tányérját és nem szóltak semmit. Miután véget ért a famíliára jellemző kínos reggeli, mindenki visszavonult a saját lakrészébe, köztük én is.
Megőrjített ez a csend. Ez a folyamatos külső és belső feszültség. Egyre jobban kezdtem elveszíteni a fejem. Szükségem volt a zenére. Nem voltam képes hallgatni az üvöltő némaságot és a fejemben dúló esztelen gondolatokat. A szobámból kitörve, egyből lerohantam a konyhába, ahol a késeket kerestem. Mikor megtaláltam a két megfelelőt visszaindultam velük. Az szobám ajtaját magam mögött becsapva, megálltam a hatalmas tükröm előtt. A késeket remegő kézzel emeltem a füleimhez. A teljes elveszettség, kilátástalanság, az értelmét vesztett élet érzése és az indulataim vezéreltek. Egyetlen hirtelen mozdulattal átszúrtam a füleimet. Vékony kések voltak, így viszonylag kevés egyéb kárt okozva szúrtam át a teljes hallójáratom, mindkét oldalon. Életemben utoljára azt hallottam, ahogy a vér kibuggyan a füleimben és csorogni kezd.
A vérzést csakhamar elállítottam. Az életem megmaradt, a hallásom elveszett. Illetve a külvilágot már nem hallottam többé, de a belsőmet annál inkább. Ahogy elcsendesült a körülöttem élő világ, úgy vált egyre hangosabbá a bennem lévő. Minden kedvenc dalom újra felzendült bennem. A legdurvább mélynyomós számoktól, az egész laza basszusokig, az összes. Mintha csak a lemezemről hallgatnék AC/DC-t, vagy mintha az MP3-asomról üvöltene a 5FDP. A zene újra az életem része lett. Az én részem lett, illetve ezek szerint, mindig is az volt. Többé nem zavart, hogy elkobozták a zenére emlékeztető tárgyaimat, mert ismét bebizonyosodott, hogy a belső sokkal többet ér a külsőségeknél.
Author: Sudár-Sáránszki Johanna
Sudár-Sáránszki Johanna vagyok, 2007-ben születtem Budapesten. 6 hónapos koromban kezdtem el úszni, amit végül versenyzői szintig vittem. Jelenleg egy külvárosi gimnázium 11. osztályos tanulójaként éldegélek. Az írás már általános iskolában is érdekelt, de komolyabban, csak 2021 óta foglalkozom vele. 2023-ban adtam be az első pályázatom, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum által meghirdetett, „A műtárgyak titkos élete” c. meseíró pályázatra, ahol a korosztályomban 3. helyezést értem el. A mesém megjelent a múzeum által kiadott antológiában is. Emellett rendszeresen publikálok a saját Wattpad oldalamra (@Jaranszki néven), illetve vezetem a saját, leginkább az élsport és a mentális egészség témájával foglalkozó blogomat is (sportiniszemmel.blog.hu). Az írás azóta szerves része az életemnek, mióta 2020-ban mindent lezártak és kezdetét vette a covid időszak. Az elmúlt 4 évben hat alkalommal kaptam el a vírust, mely nekem az idegrendszeremre volt nagy hatással, ami annyit takar, hogy az addigi szorongásom illetve más mentális problémáimat felerősítette. Az évek alatt diagnosztizáltak: középerős-erős szociálisszorongással, pánikbetegséggel, enyhe-középsúlyos-súlyos depresszióval és még megannyi fincsiséggel. Mai napig tartó, hosszú munkával eljutottam arra a szintre, hogy erről az időszakomról, „élményeimről” tudok és akarok is beszélni/írni. Fontosnak tartom, hogy hangot adjak a mentális jóllétnek, hogy ne kezeljük tabu témának, mert egyáltalán nem az!! Ebből kifolyólag sok írásomnak nem...