Kellemes tavaszi este volt. Kinyitottam az ablakom, hogy jöjjön be egy kis friss levegő. Az ágyamon ültem, ami közvetlen az ablakom alatt volt. Sokszor merengtem ki rajta, abban reménykedve, hogy egy nap, majd meglelem a szabadságom útját.
Nagyon szerettem azt az ablakot. Nagy volt, három felé nyitható. Gyönyörűen betudott volna sütni rajta a nap, ha elhúztam volna a függönyöm, de sosem tettem. Igazából nem tudom miért. Évente egyszer hagytam szabadon a kilátást, mikor kimostam a függönyeim. Olyankor mindig rácsodálkoztam, valójában milyen csodálatos a világ, ám amint lejárt a mosás, a leplek visszakerültek a karnisra. A napjaim szószerint kilátástalanul teltek.
Sosem tudtam, mi várhat rám a következő nap, vagy egyáltalán képes leszek-e felkeni, hogy elkezdjem?! Végül mindig felkeltem és látszólagosan emeltfővel, határozottan jártam-keltem a nagyvilágban. Helyt álltam az iskolában, edzéseken, a magán életemben, otthon és még megannyi helyen. Tisztességgel jártam iskolába, ott voltam testtel és lélekkel. Jegyzeteltem, figyeltem, dolgozatot dolgozat hátára írtam. Műsort szerveztem, szerepeltem, plusz jó pontokat szereztem. Majd délután edzésre mentem, ahol teljesítettem és eredményeket hoztam. Haza érve a szüleim között játszottam a villámhárítót, miközben félkézzel befogtam a kistestvérem fülét. Esténként felhívtam a párom, hisz egésznap arra vártam, hogy megkérdezhessem, milyen napja volt?
Ám este mindig kimerültem, a semmibe merengve, kongó ürességgel a lelkemben ültem az ágyam szélén. Nagyon elfáradtam addigra. Egyetlen dologra vágytam: alvásra. De ez sajnos, csak álom volt. Nem tudtam lehunyni a szemem. Eszembe jutott, mit mondhattam volna a magyar tanárnak, ahelyett, hogy meghunyászkodom. Eszembe jutott, hogy ahhoz, hogy holnap főzhessek, elő kell vennem a csirkét, hogy kiolvadjon. Eszembe jutott, hogy a mosás még a mosógépben van, de hirtelen az is eszembe jutott, hogy holnap iskola után rohanok orvoshoz. Hajnali három volt már, és még mindig jutottak eszembe a dolgok. Talán listát kéne vezetnem.
Két óra alvás után felriadtam, mert a magyar tanárral álmodtam, ahogy vele beszélek telefonon, miközben odaég a csirke, és félek apám haragjától, ami lesújt, ha nem lesz ebéd. Innentől kezdve már csak vártam, hogy teljenek az órák. Mikor már fel kellett volna kelnem, én még mindig feküdtem. Fájt a puszta létezés.
Indulás előtt tíz perccel erőt vettem magamon. Felöltöztem, meghúztam a valaha volt legjobb tusvonalam, összepakoltam a táskám, és konstatáltam, hogy az első órám irodalom. Az életkedvem nem óhajtott részt venni a reggeli készülődésben, de én nélküle is neki indultam a napnak. Bevettem a gyógyszereim, és az utolsó korty víz után a számat is kifestettem. Indulhatok!
Mire emlékszem a napból? Semmire. Elfáradtam? Igen. Az érzések maradtak csak meg, emlékek hiányában. Voltam üres, lehangolt, fáradt, elveszett, de a leginkább túl terhelt. Rengeteg házi feladattal, bónusz projektekkel és határidőkkel tértem haza. Ennem kéne, de csak az idő megy vele, inkább tanulok. Leültem a gép elé, és bámultam, mintha először láttam volna, és azt sem tudnám hogy kell használni. Inkább előbb rágyújtok egy szál cigire. Papucsot húztam és kimentem az erkélyre. A számba vettem azt a szörnyű bűzrudat, és meggyújtottam. Mélyen beleszívtam és vártam. Kicsit szédültam, de hagytam, hogy a kifújt füst ellepje az arcom. Sírnék, de inkább csendben maradok, egy hang sem jön most ki a torkomon. Még a síráshoz is fáradt vagyok. A békés öt percem az utolsó slukkal véget ért. Visszamentem a laptopom elé és neki kezdtem.
Megírtam a házim, megcsináltam két projektet és elolvastam a kötelező olvasmányt. Kész vagyok. Elmennék aludni, de elkezdenek eszembe jutni a dolgok. A csirke, meg hogy hogyan magyarázom ki a legújabb egyesem. Egyszer csak csörög a telefonom. A fogorvos. Istenem, elfelejtettem! Felveszem, kedvesen beleszólok és újabb időpontot kérek, amit ezúttal dupla jelzéssel állítottam be.
Ismét eljött az este és én megint nem tudok aludni. Kattognak a fogaskerekek és szorongok. Egyszerre hagy hidegen és félek a holnaptól. Képes leszek helytállni? Megint már hajnalokat üt az óra. Átkozom a világot, hogy miért ad annyi terhet a nyakamba, hisz ha a terhek mögé nézünk én csak egy lány vagyok. Aki nem vágyik többre egy szoros ölelésnél a hozzá közel állóktól. Megtalán arra, hogy megszűnjenek körülötte a bizonytalanságok. Meg talán, hogy újra békére leljen magában. De ez bizonyára sok, vagy a lány telhetetlensége. Végtére is, másnap ismét felkelek és előadom a projekt feladatokat, írok még két témazárót, és ha a „szerencse” mellém áll, felelek is. A teher hegyen túl nem látok át. Süt ott vajon a nap? Csörgedezik patak? Vagy csak még több hegyet látok majd?
Author: Sudár-Sáránszki Johanna
Sudár-Sáránszki Johanna vagyok, 2007-ben születtem Budapesten. 6 hónapos koromban kezdtem el úszni, amit végül versenyzői szintig vittem. Jelenleg egy külvárosi gimnázium 11. osztályos tanulójaként éldegélek. Az írás már általános iskolában is érdekelt, de komolyabban, csak 2021 óta foglalkozom vele. 2023-ban adtam be az első pályázatom, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum által meghirdetett, „A műtárgyak titkos élete” c. meseíró pályázatra, ahol a korosztályomban 3. helyezést értem el. A mesém megjelent a múzeum által kiadott antológiában is. Emellett rendszeresen publikálok a saját Wattpad oldalamra (@Jaranszki néven), illetve vezetem a saját, leginkább az élsport és a mentális egészség témájával foglalkozó blogomat is (sportiniszemmel.blog.hu). Az írás azóta szerves része az életemnek, mióta 2020-ban mindent lezártak és kezdetét vette a covid időszak. Az elmúlt 4 évben hat alkalommal kaptam el a vírust, mely nekem az idegrendszeremre volt nagy hatással, ami annyit takar, hogy az addigi szorongásom illetve más mentális problémáimat felerősítette. Az évek alatt diagnosztizáltak: középerős-erős szociálisszorongással, pánikbetegséggel, enyhe-középsúlyos-súlyos depresszióval és még megannyi fincsiséggel. Mai napig tartó, hosszú munkával eljutottam arra a szintre, hogy erről az időszakomról, „élményeimről” tudok és akarok is beszélni/írni. Fontosnak tartom, hogy hangot adjak a mentális jóllétnek, hogy ne kezeljük tabu témának, mert egyáltalán nem az!! Ebből kifolyólag sok írásomnak nem...