Levelek a frontról.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Egyik nyáron, mikor mamával voltam kotorásztam a nagy komódos fiókjában. Imádtam azt a nagy fiókot. Olyan illata volt, mint mamának. Tele volt különböző kis rekeszekkel, apró porcelán figurákkal és sok könyvel, mivel mama imádott olvasni. Volt ott még különböző feljegyzések, fényképek és egy nagy füzet szerűség. Nyár volt, mama kint árulta a dinnyét, megengedte, hogy nézzem a tévét, de az túl unalmas volt. Sokkal jobban izgatott a nagy tömb. Ezért kikapcsoltam a tévét és kivettem a tömböt a fiókból.
Levelek voltak benne, olyan levelek, amiket nagypapa írt. Gyönyörű rajzokkal és szebbnél szebb versekkel és szerelmi vallomásokkal.
Papa katonai levelei a frontról. Saját magát rajzolta le, gyönyörű tájképpel, katonaruhában, puskával a kezében. Akkor már tudtam olvasni így elkezdtem olvasni papa leveleit.
„Itt vagyunk a fronton, de egyfolytában csak rád és a gyerekekre gondolok.
Néha megyünk előre a fronton, de néha egyhelyben állunk. Ilyenkor nem nagyon történik semmi. Az időt így beszélgetéssel, gyónással és levelezéssel töltjük el.
Nagyon köszönöm a fényképet a gyerekekről, sokat nőttek.
Vigyázz rájuk nagyon, mindenkit csókolok, ölelek”.
A többi levéllen már különböző harckocsik képeit rajzolta le papa, meglepett, hogy ilyen szépen tudott rajzolni, nem is tudtam róla. Volt olyan rajz, ahol a bajtársait rajzolta le itt ének is volt felírva hangjeggyel és kottával.
„A fronton már mennék haza,
Hiányzik a vacsora,
megterített asztal mellett ülni jó.
Gyertyafényes láng világ,
ég már az egész világ,
de ti ne féljetek, mert katonáink megvédenek itt a fronton”.
Sok-sok szebbnél szebb rajz, papáról és a fronton történt dolgokról, dátummal ellátva, egy másik világba repít.
Aztán úgy éreztem, hogy ezeket elolvasni sem lett volna szabad, annyira magán jellegű volt.
Az arcomon pír jelent meg és szégyen. Aztán sírtam is egy kicsit. Mert ezeket a dolgokat én eddig nem tudtam a papáról.
Amíg élt a papa számomra egy nagy ember volt, aki az aranyozott kakas cipőfűzőjét mutogatta nekem és egyszer láttam, hogy sérült a lába. Nem sok emlékem van róla, féltem tőle. Olyan morgós ember volt, a halála után tudtam meg azt is, hogy én voltam a kedvenc unokája, még a halálos ágyán is azt kérte, hogy szeretne engem utoljára látni.
Mikor visszatettem a leveleket a fiókba tudtam, hogy ezt soha nem fogom elmondani mamának, hogy megtaláltam és elolvastam.
Úgy éreztem végre van egy közös titkom a papával.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.