Esküvőnk – 1995

Elválunk. Együtt hoztuk meg a döntést a legnagyobb egyetértésben. Szoknunk kell még az új helyzetet, ami egyszerre tölt el bennünket szomorúsággal és felszabadult bizakodással. Szomorúsággal azért, mert tíz évet zárunk le és hagyunk magunk mögött, bizakodással pedig azért, mert így mindketten esélyt kapunk egy teljesebb életre. A másik nélkül.

Ma a garázsban pakolunk. Egyikünk sem szeretne a jövőben a közös múlt árnyaival egy fedél alatt tartózkodni, így hát eladjuk a házat, és amit kapunk érte, elfelezzük. Megkérem, hogy álljon ki a kocsival, én utálom vezetni azt a nagy dögöt, úgyis az övé lesz. Beindítja a Mercit és kigurul vele a kocsibejáróra, eközben odakintről lágyan simogató tavaszi szellő áramlik be, a felkavarodó porszemcsék lázasan csillognak a napfényben. Lassan eloszlik a kipufogógáz keserű szaga.

Döbbenetes, mennyi kacatot halmoztunk fel az évek során ezen a néhány négyzetméteren. Talán sosem derül ki, mi mindent rejtenek az elfeledett polcok és dobozok, ha nem válunk el. Egyesével nézzük át őket, hátha akad valami, aminek még hasznát vehetjük, a többit majd elviszi a kukásautó. Az emlékekkel együtt.

Nem beszélünk, csak akkor, ha van mondandónk. Nincs bennünk harag, csupán zátonyra futott a kommunikációnk, elvesztettük az érdeklődésünket a másik iránt.

Gépiesen tesszük a dolgunkat. A párterapeuta szerint szinte minden házasság ezzel küzd. Mi nem küzdünk. Többé már nem.

Az egyik sarokban, a megunt holmik alatt régi, képcsöves tévére bukkanok, mellette a videomagnó, egy doboznyi VHS-kazetta társaságában várja a végső megsemmisülést. Akkor selejteztem ki őket, amikor a plazmatévét vettük. Valaha sok estét töltöttünk összebújva a képernyő előtt.

Olvasom a kopottas feliratokat a kazettákon. Akciófilmek, romantikus vígjátékok, bugyuta sorozatok címei. Találok felvételeket családi eseményekről, születésnapokról, nyaralásokról. Aztán megakad a szemem az egyiken: Esküvőnk – 1995. Az ő kézírásával.

Magam sem tudom, miért teszem, de kiszabadítom a tévét, kibogozom a kábeleket, és csatlakoztatom a videomagnót. Találok egy hosszú elosztót, bedugom a konnektorba. Némi gondolkodás után életre kel a technika, sistereg a hangszóró, hangyás a kép. A magnó elnyeli a kazettát, én pedig a földön ülve várom, hogy végre történjen valami. A garázs túloldalán hirtelen abbamarad a pakolászás. Tarkómon érzem a tekintetét. Nem szól semmit, a lélegzetvétele viszont beszédes. Nincs már jelentősége a mondatoknak.

Kissé eltorzult orgonajáték kíséretében jelenünk meg a tíz évvel ezelőtti képkockákon. Ő már az oltárnál áll, én éppen ünnepélyesen vonulok be apám oldalán. Nem tekerek bele a felvételbe, egyszerűen csak átadom magam a látottaknak. Néhol ugrál a kép, a hang sem tökéletes, mégis jólesik ránk nézni. Ablak nyílik a múltba, ahol szemtelenül fiatalok és felháborítóan szerelmesek voltunk. Egymásba.

Folytatja a rendezkedést. Indulatosan puffannak a dobozok a padlón, az idős pap barátságos hangja azonban túlharsog mindent. Tőle zengenek a hatalmas templom és az apró garázs falai. A szokatlan zajokra betoppan a kis ötévesünk, majd lelkesen megállapítja, hogy anyát és apát látja a tévében. Teljesen izgalomba jön a felfedezéstől, de ösztönösen megérzi, hogy fontos rész következik a filmben, ezért most csendben kell maradnia. Okos és gyönyörű, akár az anyja.

Lehunyt szemmel, elérzékenyülve hallgatom a boldogító igent. Lélekben ismét ott állok az oltár előtt. Mintha csak tegnap történt volna. A dobozok és a kacatok megmerevednek, nem mozdulnak. Megállítom a magnót, szipogás és orrfújás hallatszik a garázs másik végéből. Minden érzés igazi volt akkor. Minden érzés igazi ma is.

Törékeny karok fonják körbe a nyakamat, aranyló fürtök omlanak az arcomba. A csöppség zokogva kéri, hogy ne dobjuk ki a tévét. Szeretné máskor is megnézni a filmet, amiben szép ruhában vagyunk. Édesapja beleegyező tekintetét keresem, de hiába. Magamra vállalom az ígéret betartását.

Kiveszem a videomagnóból a kazettát, és a lányunk kezébe adom. Egy-egy puszit kapunk tőle. Kettőnk története immár őbenne él tovább.

Author: Kapás Tibor

Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket. Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették. A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne...