Már jó ideje nyugtalanít az a felismerés, hogy régi szép hagyományainkat lassanként mi magunk számoljuk fel.
Ülünk a lakodalmas teremben az asztalok körül rokonok, ismerősök társaságában, és próbáljuk üdvözölni egymást, pár kedves szót szólni, csakhogy az éktelen hangerővel áradó zene miatt ez teljes képtelenség. Jobb híján kényszeredetten mosolygunk, gesztikulálunk, a mellettünk ülőnek a fülébe kiabálunk. Reménykedünk, hogy majd, ha az ételeket kezdik felszolgálni, akkor csak elhallgat a zene. De csalódnunk kell, mert ezalatt sem szünetel a zene: hallgatók hangzanak fel ugyanolyan hangerővel. Rövid csend csak a gazda intésére áll be, aki bejelenti, hogy a menyasszony el szeretne búcsúzni a szüleitől, rokonaitól. Nagy meglepetésünkre azonban nem a menyasszony búcsúzik, hanem ő maga, a gazda olvassa be mikrofonba az előkészített szöveget, egyenként búcsúzva a szülőktől, nagyszülőktől, testvérektől, rokonoktól, szomszédoktól, időnként hatalmas tapsot kérve valamennyi búcsúztatott személycsoport után. Ugyanígy zajlik a vőlegény indirekt búcsúja is. Annyira személytelen ez a búcsúzkodás, hogy senkit meg nem érint. A sok tapsolástól kezdjük úgy érezni magunkat, mintha színházban lennénk. Újra felhangzik a zene, de cseppet sem szórakoztató, mire mi, gyengébb idegzetűek kivonulunk a teraszra, ahol végre szót válthatunk egymással. Miután családjaink hogylétéről érdeklődtünk, felelevenítjük a régi lakodalmak rendjét, ahol már a templomi esküvőről jövet megteremtődött a jó hangulat azáltal, hogy a lakodalmi menet csújjogatókat kiabált a menyasszonyra, az utcát elkötötték, és csak váltságdíj fejében engedték tovább a menetet, a menyasszony cukorkát dobált a bámészkodó gyerekeknek, pálinkával, kaláccsal kínálták a járókelőket. Miután megérkeztek a lakodalmas házhoz, a vőfély köszöntötte a vendégeket, pohárköszöntőt mondott az ifjú pár egészségére, irányította az eseményeket. Élő zenekar játszott, amely a vendégsereg kívánsága szerint énekelt velük együtt; keringőt, csárdást, tangót táncoltak. Mivel manapság kizárólag vendéglőben zajlik a lakodalom, amit hónapokkal, sőt évekkel azelőtt le kell foglalni, ahol éppen sikerül, ezért a lakodalmi menet inkább egy autóversenyre emlékeztet, amely egyik helységből rohangál a másikba.
Visszatérünk a terembe, mert kezdődik a menyasszonytánc. Ez az egyedüli zeneszám, amire táncolni lehet, de közben ez is inkább valami filmreklám hatását kelti, mivel az ifjú pár derékig gomolygó fehér ködbe vesz, mintha hullámokon ringatózna. A meglepetésekből továbbra se fogyunk ki. Arra figyelünk fel, hogy az egyik sarokban felhalmozott kellékekből vállalkozó kedvű fiatalok különböző maskarákba öltözve szelfiznek, videófelvételeket készítenek. Nem tudjuk, mire vélni, kérdő tekintettel nézünk egymásra.
— Ez lenne a régi maszkurázás modern változata?—töprengünk magunkban. A gazda hivatásszerűen végzi munkáját, most éppen elcsépelt vicceket mond lélegzetvétel nélkül, ahogy a tévéadásokból tanulta, és láthatóan nagyon élvezi, igazi sztárnak képzeli magát. Aztán táncra invitálja a vendégsereget, csakhogy ez inkább diszkó zene, amelyre a fiatalok csápolnak, de társasági táncra hiába várunk. Majd újabb szórakoztató műsor következik: ügyességi játékok. A játékvezető ismerteti a játékszabályokat. A merészebb jelentkezőknek különböző tárgyakat kell beszerezniük a közönségtől meghatározott idő alatt. Akinek nem sikerül, mert nem elég fürge és szemfüles, kiesik a játékból, amiért az ifjú párt köteles majd kárpótolni valamilyen módon. Ez a hajdani színpadi „Ki mit tud” versenyekre emlékeztet.
Közben hozzák az ételeket, de nem a „Kerek a káposzta…” kezdetű dal kíséretében, hanem az eddigihez hasonló vad gépzene mellett. A hagyományos töltött káposzta elmarad. Rendhagyó az is, hogy a kávét, süteményeket, gyümölcsöt nem rakják ki az asztalokra, hanem önkiszolgálással, mint a menzán. Aki viszont nem akar hosszú sort kiállni, az lemarad ezekről az élvezetekről.
A tortát már nem vártuk meg, valószínűleg az is rendkívül látványos lehetett. Láthattuk viszont az ifjú pár kilenc hónapos aranyos kislányát, de csak egy pillanatra, mert, ahogy behozták a terembe a vacsora kezdetén a vakító fényektől és a hangos zenétől megrémülve visítani kezdett. Azonnal el is vitték. Elmaradt a „kontyolás” is, a menyasszony menyecskévé avatása.
Hazafelé az autóban azon elmélkedünk, hogy a hagyományos régi lakodalom, más népi hagyományainkkal együtt lassan már csak a színpadra szorul.
Author: Vargyas Rozália
Vargyas Rozália vagyok, 2022 óta az Irodalmi Rádió szerzője, amit nyugdíjas éveim ajándékának tekintek. Jó érzés egy ilyen nagy, befogadó közösséghez tartozni, akik figyelnek egymásra, olvassák, hallgatják egymás írásait. Gyakorló magyartanárként a diákjaimat ösztönöztem pályázatírásra, és most nyugdíjasan én magam próbálkozom vele. Notórius pályázatíró lettem, amit meg is írtam egy paródiában. A nem remélt sikereim késztetnek a folytatásra. Az Anyanyelvápolók Szövetségének három pályázatán értem el jó helyezéseket: a Családi örökségünk — 2. díj; Öltözékünk — bronz minősítés; Az én Petőfim— bronz minősítés; A Gyermekjóléti Alapítvány és a Mécs László Irodalmi Társaság Erdélyi csillagok című pályázatán — 3. díj. Ezidáig 14 antológiában és három e-könyvben jelentek meg verseim, illetve novelláim az Irodalmi Rádió, az Élő Irodalom-Élő Könyv, Anyanyelvápolók Szövetsége, Gyermekjóléti Alapítvány és a Kalamáris Kiadóknál. Ami folyamatban van: a Napút Online négy írásomat fogja közölni. Örülök szerzőtársaim sikereinek egy-egy kötetük megjelenésekor, érdeklődéssel hallgatom a könyvbemutatókon és más rendezvényeken készült hangfelvételeiket. A szerkesztőknek további sikereket kívánok tehetségkutató munkájukban.