Mondd, mivégre ébredsz reggel
újra meg újra,
hogy talán ma nem fáj, s
ezúttal jobb lesz végre?
És miután hármat lépsz,
ugyanaz a már ismert érzés,
Ugyanaz, a fájdalom nyilall beléd.
Mondd, mivégre élsz,
ha már a bizalmad
mindenben megingott,
s egykori támaszod, a remény
elhagyott, céda lett,
s többé nem számíthatsz rá,
hisz állandóan csak hiteget?
Mivégre élsz,
ha mozdulni sem mersz?
De minek is tenném,
mondogatod,
hisz az első mozdulatra
megtalál és támad a fájdalom.
Mivégre szolgál még életed,
ha csupán négy fal közé
bezárva élheted,
és felállni, lépni sem mersz már,
mert sajnos ismered már
mi következik, mi lesz a folytatás?.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
