Csillagfészek és a Téli Híd❄️☃️

Csillagfészek és a Téli Híd

 

A karácsony minden évben különleges nap volt. De volt egy varázslatos hely minden óceánon, tengeren és erdőn is túl, ahol a hétköznapi dolgok nem léteztek. Ez a hely Csillagfészek volt, egy apró, hóval borított falu, ahol az emberek és az állatok nemcsak barátok voltak, hanem beszélgetni is tudtak egymással. A szarvasok bölcs tanácsokkal látták el a gyerekeket, a rigók dalban hozták az erdő hírét, a macskák pedig mindig véleményezték a frissen sült kalácsot, a hó minőségét, vagy hogy ki milyen színű sálat visel.

 

Az év legkülönlegesebb napja közeledett ám a falubeliek és az állatok is nyugtalanok voltak.A legenda szerint minden évben karácsonykor az égen fel kellett ragyognia a titokzatos fényhídnak, ami összekötötte a falut a csillagokkal. Azon átkelve pedig egy rég nem látott szerettük ad tanácsot és választ arra amire a legjobban kiváncsiak. De idén valami más volt, a hó esett ugyan, és a fák ágai ropogtak a friss hó alatt, de a fényhíd sehol sem mutatkozott.

 

Lina, a kislány, aki mindig is különleges kapcsolatot érzett a csillagokkal, azon az estén a háztetőn ült Micó nevű kandúrával, és a csillagokat nézte. Szíve szomorú volt, mert tudta, hogy idén is meg kellene jelennie a fényhídnak.

– Miért nem jön el idén, Micó? – kérdezte halkan.

Micó dorombolt, de nem tudott válaszolni.

 

Lina nagyon szerette volna elindulni, hogy megtalálja a fényhidat, de a szülei nem engednék egyedül a hegyekbe. Minden próbálkozás hiábavalónak tűnt… egészen addig, míg egy hullócsillagot nem látott az égen. A csillag hosszú, fényes sávot húzott maga után, és mintha egyértelmű jelet küldött volna: „Menj! Most a te bátorságodra van szükség!”

 

Lina halkan, hogy senki se lássa, felkészült.Bőven tele rakta a táskáját mézeskaláccsal üvegébe pedig meleg teár töltött. Ezután magához ölelte Micót, és a ház oldalán keresztül óvatosan kicsúszott az erdő felé. Hó ropogott a lába alatt, és elég sötét is volt de a csillag fénye mutatta az utat minden lépésének.

 

Az út nem volt olyan könnyű mint képzelte.Hideg is volt és az erdő hangjaitól néha nagyon is megijedt. Már épp kezdett meg nyugodni mikor hirtelen valaki ki ugrott a fák ágai közül.

–Hellóka

Lina hatalmasat sikított pedig csak Pepe volt az a mókus, aki épp a fák ágai között ugrált.

– Hová indulsz ilyen korán, Lina? – kérdezte, szeme csillogott a hópelyhektől.

– Ahj nagyon meg ijesztettél Pepe.Meg kell találnom a fényhidat – válaszolta Lina. – A karácsony varázsa függ ettől.

– Ne haragudj Lina de akkor én veled jövök! Segítek!– kiáltotta Pepe, és vidáman ugrott a vállára. – Egyedül senki sem találja meg a csodát!

 

Ahogy haladtak a hóval borított erdőn, az ágak között egy öreg szarvas tűnt fel, hatalmas agancsai alatt hó csillogott.Lina nagyon meglepődött a szarvas pedig lassú, nyugodt léptekkel közeledett feléjük, majd így szólt:

– Én is tudok valamit, ami segíthet. Merre tartotok?

 

Lina elmesélte a fényhíd legendáját és félelmét, hogy idén nem jön el. A szarvas döbbenten hallgatta majd bólintott, és csatlakozott hozzájuk.

 

Ahogy hárman haladtak felfelé a hegyek felé, az erdő élővé vált. A rigók daloltak, a hópelyhek csillogva hullottak, és a fák között suttogás hallatszott, mintha maguk az erdő lakói bíztatták volna őket. Hóval borított ösvényeken, kisebb patakokon át vezetett az útjuk, néha ugrálni kellett, néha pedig összefogni, hogy átkeljenek a hótorlaszokon.

 

Végül egy apró, hóval fedett házikóra bukkantak, amelynek kéményéből fehér füst gomolygott. Az üst fölött egy idős néni hajolt, hófehér kendőben. Apró, fénylő hópelyheket szórt az égbe, majd azok a világra hullottak.

Lina elég bátran oda kiáltott:

– Te vagy az, aki a havat adja nekünk? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Igen, gyermekem. Én vagyok a tél őrzője – válaszolta a néni.

Majd mintha tudta is volna miért vannak az erdőbe folytatta:

– A fényhíd az istenek ajándéka, és csak nektek, Csillagfészek lakóinak jár. Nem minden falut ajándékoznak meg vele.

–Te honnan tudod ezt? És és akkor miért nem jött el idén? – kérdezte Lina

A néni komolyan nézett rájuk:

– Én vagyok a tél őrzője kit maguk az istenek neveztek ki oly sok éve. Tudok mindent mit rám bíztak. Az istenek figyelnek. Nappal s éjszaka. Csak azoknak adják a hidat, akik tudnak együtt élni békében az állatokkal, egymással, akik nem veszekednek, és nem bántanak másokat. Kiknek szíve tiszta, annak a csillagok ajándéka jár.

 

– Mi még mindig szeretjük egymást és az állatokat! – mondta határozottan Lina. Kicsit megsértődve.

 

–Ohh biztosan? –felelte a néni

S ekkor hatalmas vihar kerekedett s fények jelentek meg.

–Élt a faluban egy de csak egy farkas koma.Kinek állandóan a csíntevés volt az otthona. Emlékezz hát ott voltál te is mikor véletlen összetörte tyúkocska tojásait. Nem volt ez rég a dühöt ide hallom. Mackó papa mérgesen azt mondta –elég volt távozzon. Megszakadt hát az hogy együtt éltek békébe hisz egy hiányzik így nincs meg a híd feltétele.

Ahogy az utolsó mondott elhangzott a vihar le csendesült.Lina tudta mit kell tenni rohant is vissza a faluba.

–Figyeljetek hahó!–mondta Lina s minden szem rá szegeződött

–Én én voltam az tél őrzöjénél aki el mondta miért nincs meg híd. Meg kell találnunk farkas komát.

Mackó papa mérgesen lépett oda:

– Nem gondolhatod ezt komolyan.

– De hiszen csak ez a megoldás! –vágott vissza Lina! Majd el mesélte az egész utazást és hogy miket tudott meg a faluról melyben élnek.

Hosszas tanakozás után persze Mackó papa is belátta muszáj lesz engednie és meg keresni farkas komát.

Az egész falu őt kereste kivéve Ugó.

Ez egy idő után fel is tűnt mindenkinek.

Pepe oda is szólt neki:

– Csak te nem keresed mi a titkod?

Ezen mindenki meglepődött és bár viccként vették Ugó azonnal el kifakadt.

–Elbújtattam farkas komát mert nem akartam ki küldeni a zord hideg erdőbe egyedül.

Mire befejezte a mondatott farkas koma is előjött le hajtott fejjel.

Mackó papa dühösen nézett Ugó pedig folytatta:

–Száműztök engem is ugye mert hazudtam és búlytattam?

 

Ekkor viszont minden hópihe apró fénybe borult, és lassan összeolvadt az égen, kialakítva a régi, varázslatos fényhidat. S a hídról egy isten lépett le.

–Halljátok szavam! Én vagyok a ti istenetek kinek neve Óda. Láttam miket tettetek s hogy igaz szivetek hogy árnyékolta be a bűnös dallam.Ugó, gyermeki jóságod hatalmas s szíved is helyén van. Ezért ajándékul egy medàlt adok neked mely a szeretet és az összetartás szimbóluma.

S a mondat végére az isten el is tűnt a medál pedig le ereszkedett Ugó kezébe.

Mackó papa meglepődött és bocsántot kért majd azt mondta:

– Amit tettem nagyon sajnálom Farkas koma bocsáss meg nekem. Egy biztos viszont, mi így vagyunk jók ahogy vagyunk innen senkit nem száműznek soha többet. Lina, Micó, Pepe és a szarvas nagyon boldogok voltak hogy sikerült újra egyesíteniük a falut és hogy az istenek ajàndékat a hidat újra élvezhetik.

Mèg aznap este falubeliek és az állatok együtt gyűltek össze a főtéren, kezük és mancsuk összefonódott, énekeltek és táncoltak, miközben a fényhíd ragyogott az égen. A csillagfényben mindenki szívében melegség támadt – mert a karácsony igazi varázsa az összetartásban, a szeretetben és a jó szívben rejlett.

Írta:Szalóki Evelin Dorka

• Rajzott készítette:Kaplonyi Dániel Attila