A címre kattintva láthatod a videót.

Én csak

Én csak a szél vagyok,
mindent összezavarok.
lelkeden sebeket hagyok,
az idő mindent begyógyított.
Én csak a szél vagyok,
mindent összezavarok,
de helyre semmit nem hozok,
azt az időre meg rád hagyom.
Mindig kicsit elcsendesülök,
poros sarokban elülök,
megsárgult fotóvá szelídülök,
ahogy nélküled nem őszülök,
én a bűnös, csalárd, valahogy mindig meg- meg szépülök.
Ismerj meg, amikor lelkedben megjelenek,
amikor először sütöd le szép szemedet.
Mikor zavarodban az avarba nézel,
feloldozást holt levelektől kérve.
Ismerj fel, ha megint benned lakom,
mikor reméled, újra láthatod,
ha végre látni vágyhatod,
ha szembejön mégis veled,
kipirulva elsietsz.
Mert te nem vagy méltó, se szép,
őt szeretned bűnben szenvedés.
Ismerj fel, én a vándor levegő vagyok,
mindent összezavarok,
helyre semmit nem hozok.
De a fülledt kettesben szobák rejtekébe
beszaladok, ajkak között helyet remélve,
ilyenkor is csak a szél vagyok, a remegő
nyári forróságban beton felett lebegő.
A mérleget ilyenkor vedd elő,
ha van tagjaidban még hozzá elég erő.
Ha kopott kicsit az a régi szerelem,
mit ígér ez az új, aranyból van- e?
Lehet, hogy csak kártyavár,
lehet, hogy egyszerű, édes kis csalás,
de ha a régi romjain állsz,
ne én legyek majd a hibás,
mert te rosszul döntöttél.
Mert én akkor is csak a szél leszek,
s néha viharral, villámmal érkezem.
Aztán megint elcsendesülök,
poros sarokban elülök, régi fotóvá szelídülök,
ahogy nélküled nem őszülök,
valahogy a végére mindig meg- meg szépülök.
Én nem kérdeztelek, magadnak felelsz, nem nekem,
engem ne is kérdezz, én nem felelek, se másnak, se neked!
Pedig tudom, igen, kedvesem,
milyen szépen ragyog kis szemed,
ha táncba viszlek éppen ővele
Ismerj el! Mindig ugyanúgy érkezem,
akkor is, mikor már nem vágysz vétkeket.
Kicsit fáradtabban, de megint szaladsz,
mert bolondot csinálni magadból nem akarsz.
De visszahúz, akiről azt hiszed, vagy csak képzeled,
a végső, az igazi, az utolsó nagy szerelem érkezett.
Pedig én akkor is csak a szél leszek,
csak vándorlevegő, kedvesem!

Simon Csilla
Author: Simon Csilla

1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...

0