Fény vagy te is, lobogj hát!
Melegíts és égess!
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes.

Istenkabátom

Megpróbálom elmondani, milyen. Első darabkáit a nagyapám kezdte szabni. Emlékeimben legendássá magasul, valójában szerény és szép beszédű gyógyszerész nagyapám. Katolikus kispapnak indult, nem tudom meddig jutott a tanulmányaiban. A Nagy Családi Fényképalbum mindenesetre őrzi húsz éves kora körüli, reverendás mellképét.

Nagyanyám kedvéért ugrott ki a fekete ruhából és egyházából. Nagyanyám és egész rokonsága a század elején még nem túl erős baptista egyház derékhadához tartozott.

Semmit nem tudok nagyapám tettének lelki mozgató rugóiról, tettének gyakorlati következményeiről, az akkor még államegyház reakciójáról. Csak a pillantása jut eszembe, amivel ivás előtt pohár vizét szokta ellenőrizni, szigorú, patikus szemmel. Ha a legkisebb moszatot látta benne, kiöntötte és újat merített. Gondolom, ugyanígy kémlelte átlépés előtt a baptisták vizének tisztaságát, mielőtt ivott belőle.

Hat gyermeküket példásan tiszta családi melegség fészkében nevelték. Ekkora családot a legendás békeévek könnyebb gazdasági körülményei között sem lehetett könnyű az egy szem gyógyszerészi fizetésből az anyagi biztonság szélén egyensúlyba tartani, Ennek ellenére sikerült már kezdetben egy  kis házat vásárolniuk Gyömrőn, az állomás közelében. A gyerekek számának gyarapodásával ragasztgattak mindig egy-egy szobát a kezdeti szoba-konyhához. Mire az én 2-3 éves szemem tükrében megjelent, tekintélyes polgári házzá nőtt, tetőterasszal, sárga kavicsod utakkal, buxus bokrokkal, fehér karós rózsafákkal. Későbbi, hányatott életem előtt a béke szigete.

A hatodik gyerek megszületése után nagyapám úgy döntött; ha őt Isten ennyire segítette, maga is megérdemel egy helyiséget a családi házban. Felhúzott hát még egy szobát, az lett az akkor még alakulgató gyömrői gyülekezet imaháza. Első eszmélő emlékeim ehhez kötődnek. Ülök a felnőttek közt a vasárnapi istentisztelet áhítatában, eltanulom a közel ötven év után is megőrzött vallásos énekek varázsos dallamát, ha a szövegüket nem is értem mindig. Hallgatom az egymást hetenként váltó prédikátorok beszédét, 3-4 évesen megismerem a legfontosabb bibliai történeteket. Néhai nagyapám a prédikátor, ilyenkor elkerekült szemmel nézem őt a barnára pácolt fából készült emelvényen: mintha nem is ő lenne az a meleg-mosolyú, simogató kezű jóság, aki később, ebéd után az ölébe von, arcát az enyémhez nyomja és megkérdezi: no kisfiam, mit is hallottál ma az istentiszteleten? A vasárnapi ebédnél a nagy családon kívül többnyire ott voltak a gyülekezet szegényebb tagjai, és természetesen a meghívott prédikátor. A társalgás vallásos témák körül forgott, néha rám is terelődött a figyelem, mikor rákérdeztek az aznap hallott evangéliumra. Szemmel láthatóan büszke volt a család négy éves koromat meghazudtoló, a lényeget visszaadó, komolykodó kis válaszomra. 

Szeretet, béke és tisztaság vett körül, - én pedig boldog voltam.  

Itt elhomályosul a tükör. Életemre többszörösen ront rá a háború. Részint a valóságos, merthogy 1945-öt írunk, - másrészt szétfröccsen a család. A szüleim elválnak, a Nagycsalád képe szertefoszlik. A zűrzavarban rólam furcsamód megfeledkeznek, egy öregasszonynál kötök ki, aki rejtelmes módon került az életünkbe,, valahonnan Ausztriából. Magyarul alig tud, rajtam kívül nincs senkije. Eredetileg anyámat pesztrálta, később engem, mikor arra volt szükség. Buzgó katolikus volt. Esténként letérdelt az ágy elé, és svábul mondta a Miatyánkot egy esti imával együtt, melynek szövegére még 10-15 évvel ezelőtt emlékeztem. Angyalok szerepeltek benne, kettő a balunkon, kettő a jobbunkon, kettő a fejünk felett. Anélkül, hogy kérte volna, vele mondtam az imákat, és elalvás előtt szinte láttam magam előtt  az angyalokat. Ma már nem tudom, az öregasszony szeretete vagy az angyalok képe adott-e biztonságérzetet, de nem féltem a lövöldözések mindennapos zajában, pedig egyszer csaknem telibe találta a házunkat egy akna: a szomszédos melléképületből csak morzsák maradtak, kis vasszánkóm szilánkjait a házfalból piszkálgattam. 

Aztán - mennyből az angyal - újra előbukkant a Nagycsalád a semmiből. /Ma már tudom: néhány hónapra nyugatra menekültek az oroszok elöl a két süldő lány nagynénémet féltve./ Visszakerülök hozzájuk, - a háború azonban visszahozhatatlanul elkergette a korábbi idillt. Elpusztultak a rózsafák, oda a közös vasárnapi ebédek, békés beszélgetések helyett az ágy alá eldugott rádió négy dobütését hallgatja a család. A megcsappant számú hívek összejönnek azért vasárnaponként, de közös nagyebéd nincs már. Az igehallgatás áhítatában engem zavar, hogy sokat koplalunk, és nagyapám ritkábban dugja hozzám az arcát. Redős homlokkal ül a kukoricakása reggeli-ebéd-vacsora után az asztalnál, és soha nem hallott idegen szavakat használ. A lakásból feltűnés nélkül eltűnik a zongora, néhány festmény, nagynénéim ruhái megfogyatkoznak. Azért a kukoricakása előtt mindig elmondjuk a "Jöjj el Jézust",- és esténként Nagypapa bibliát olvas, majd imádkozik a családért, az országért, a jövőért. Még mindig fészekben érzem magam, és időnként vígasztalnak, hogy nemsokára jobb lesz minden, lesz majd elég ennivaló is. /"Bari-bar-bari-buc!" - közelíti a tükör felé még mindig csak négy és féléves szőke fejemet, engem karjában tartva drága nagyapám./ Az öregasszony, szeretetével és sváb imáival egy időre eltűnik a horizont alatt. A jövőért és országért mondott imák akkor még valószínűleg nem hallgattattak meg, mert a család felszedi a horgonyt, és a béke megtépázott szigetét otthagyja, egy megrakott parasztszekér lélekvesztőjén. Vidéki vándorlások következnek, nyomorgó napokkal, örökölt, de rommá dőlt tanyákon, kudarcok és betegségek, - ezek azonban nem részei Istenkabátom történetének. Amit mégis annak érzek: egy békésmegyei tanya egy, a megyenévvel megegyező hangulatú éve. Talán 1947 lehetett, de ez nem is fontos igazán. Egy tanyát bérlünk, óriási szabad térség közepén. Fehér ámbitusos, búbos kemencés, lóval, tehénnel, paraszti békével, ami furcsán elegyedik a család polgári szellemiségével. A sparheltot kukoricacsutkával táplálják. A tűz gondozása az én komolyan vett feladatom. Begyújtáskor, vagy ha a tűz véletlenül kialszik, a kasban található papírokkal táplálom. Ezek véletlenül a tavalyi baptista kalendárium lapjai. Egy oldal összefüggő, monoton betűtenger, amelynek tetején, minden oldalon 1-2 sornyi nagyobb, egymástól jobban elváló részek.

- Mi ez, Nagyapa? - Ez, kisfiam a tavalyi bibliai vezérfonal. Látod, ez az. A betű. Nos, keress csak, hol találsz benne még ilyet? Nem tudom, mennyi idő telt el, talán két hét, - megtanultam olvasni. Míg böködtem a csutkákat a tűzhelybe, silabizáltam a szöveg tetején a bibliai idézetet: "JÖJJETEK ÉNHOZZÁM MINDNYÁJAN, AKIK MEGFÁRADTATOK ÉS MEGTERHELTETTETEK." Új tudományommal megint egy kicsit a család érdeklődésének középpontjába kerültem. Bibliai képes- és meséskönyveket kaptam, és boldogan faltam őket. Kézzel fogható közelségbe került a viharban hánykolódó Jézus. /"Mit csüggedtek, kicsinyhitűek..."/, vagy Lázár feltámasztása, egy meséskönyvben pedig különösen megragadott a tinta-kék égbolton ragyogó, smaragdfényben tündöklő mennyország ajtaja. A titkokkal teli ég egy kis félelmet is oltott belém, talán ezért rettegtem a fekete felhős zivataroktól. Egy hátborzongató álmomban megrepedt az ég,- egész nap rettegtem, szólni sem mertem róla. Napközben a szabadjára engedett tanyasi gyerekek életét éltem, nyakig merülve a legnaturálisabb valóságba. Még hatéves korom előtt értesültem a szomszéd gyerekektől a fogantatás és születés technikájáról, ami akkor nem érdekelt annyira, mint hogy leleplezték előttem a karácsonyi ajándékozás kulisszatitkait. Ez nagy csalódás volt, mert a karácsony ünnepében szinte karnyújtásira éreztem magamtól mindent, amit a hittől, a vallás misztériumától kaptam. Megpróbáltam a tudás birtokában, ezután is megtartani az ünnep fényét magamban, és ebben segített az, hogy hozzátartozóim még 5-6 évvel később sem sejtették, hogy én hat éves korom előtt, kicsi felnőttként sejteni kezdtem az akart hit, a kívánt, nem készen kapott béke fontosságát. Nagyapám fénytől megvilágított árnyéka egyszer magasodott még lenyűgözően fölém az égre, ami ezúttal csaknem szó szerint is értendő. Még mindig a tanyán voltunk, szép, nyári estén. Tücskök ciripeltek, a távoli szomszéd tanyán kutya ugatott. A tornácon üldögéltünk. Nagyapám olvasott amíg ránk nem sötétedett. Nem volt kedvünk bemenni. Béke volt. Véletlenül felnéztem az égre, és beleszédültem a csillagok sokaságába. Nem tudtam róluk semmit. Kérdeztem. Nagyapámból ekkor nem a prédikátor, hanem a természettudományos műveltségű pedagógus szólalt meg, és beszélt nekem a világűrről, bolygókról, naprendszerekről. Szájtátva hallgattam. Megnyílt körülöttem a tér, eltűnt az udvar, a bevezető nyárfasor. A kozmoszban éreztem magam, felfogtam a végtelenséget, parányi pontomat a világban. Hallak benneteket, amint most azt mondjátok, ugyan már, egy hatéves gyerek... Nem érdekel a kétkedésetek. Én még emlékszem arra, amire ti már nem, hogy igenis akkor, gyerekkorunkban érezzük meg helyünket a világban, addigra alakítják ki bennünk viszonyunkat a racionálishoz és irracionálishoz egyaránt. E viszonyunkat később persze alakítjuk, hajlítgatjuk, ízesítjük. De lelkünk fejlődést megállító tobozmirigye hatéves korunkban már sorvadni kezd, a belső evolúció megáll. Az idillnek vége szakad. Rövid időre megjelenik anyám, hogy nemsokára eltűnjön. Egy kis faluban kezdtem az iskolát, újra a szeretett öregasszonnyal. A falu katolikus, a papnak szemet szúr, hogy nem vagyok megkeresztelve. Rábeszéli a szintén katolikus öregasszonyt, aki beleegyezik, hogy hét évesen megkereszteljenek. Semmit sem érzek a sekrestyében sebtében végrehajtott ceremónián, később iskolai eseménynek tűnik az első áldozás is. Hittanra járok, a pap radírral húz végig a renitenskedők koponyáján. Hosszabb időmontázs, életemből eltűnik az Isten és a vallás. Külsőleg ott van ugyan, mert darabom újabb szereplője, nevelőapám református. Azalatt a 3-4 év alatt, amíg bele nem fullad a legmélyebb alkoholizmusba, megbarátkoztat a református vallással. Először a családdal, később egyedül eljárok a vasárnapi istentiszteletre. 13-14 évesen még valami karácsonyi színdarab szereplőjeként is fellépek egy gyerekdarabban, a Fasori templomban. Aztán rám szakadt a pubertás, majd az egzisztenciateremtés önálló gondja, mert anyám és nevelőapám a világba zavarnak - boldoguljak. Eszembe sem jut, hogy magamon kívül más segítségét várjam. Vagy húsz éven át elvagyok úgy, hogy napról-napra felszínen tartom magam, és "nem vétek többet, mint amennyit vétenek nekem." Templomba elvétve járok, ha elfáradok egy városban, legyen a templom katolikus, református vagy baptista. Sehol sem vagyok idegen, de egyikben sem érzem igazán otthon magam. Nem vallási, de belső parancsra a tízparancsolat normái szerint élek. Nem érzek szégyellnivalót. Megvagyok magammal. Aztán elmúlok negyven. Teszem a dolgom, a munkámmal nem vallok szégyent. Van társam, nem állok egyedül a világban. Mégis újra megcsap az űr tudata, mint akkor, ott, öt-hat évesen. Csak most már van múltam, amit a csillagközi térhez mérhetek, és látom, milyen nevetséges vagyok. Nem találom rég levetett Istenkabátom. Vacog a fogam. Iszom. Mérgezem magam. Egy-két tétova öngyilkos pillanatom is van. Réges-rég meghalt szegény öregasszony, az egyetlen lélek, akinek én is az egyetlen voltam. Néha, ha nagy bajban vagyok, magamban motyogva a segítségét kérem. Néha, ha nagy öröm ér, arra gondolok, neki köszönhetem, és magamban motyogva megköszönöm neki. Utolsó földi éveiben embertelen, bibliai szenvedésekben volt része, a közben vadállattá züllött nevelőapám mellett, akinek kenyerét enni kényszerült. Előttem van kihunyó fényű szeme, amint naphosszat ülve rongyos díványán, amelyre a drákói parancs szögezte, a lámpafénybe mered, az egyetlenbe, amit kezeletlen hályogán át még érzékelni képes. Órákon át imádkozik svábul a teremtőjéhez, vegye már magához. Aztán újabb energiacsomagokra találok, és nem tudom eldönteni, hogy ezt újra neki köszönhetem odaátról, vagy netalán... A csomag azonban elfogy. Foldozom a kabátom pozitív becsvággyal, nemzet javító buzdulással, munka kábítószerrel. Nincs azonban kétség, be kell látnom, az induláskor kapott energiapatron kimerült, az élet delén túl nincs lendület magától. De honnan vehetném? Az élet elém sodort egy kedves barátot. Kis temploma van a város szélén. Tolsztoj mesék hangulatát idéző, fák lombsátorától védett téren bújik meg, nem messze három kocsmától. Régen hallok már róla, neve után tokás, öreg csuhásnak véltem. Fiatalabb, bár őszebb nálam, reverendája alól edzőcipő kandikál ki. Beszédeiben gyakran idéz Pilinszkyt, Radnótit,- de szól a Poptarisznyáról, elmond egy-két vallásos Edda sláger szöveget. Azóta vasárnaponként hozzá járok. Kedvéért megszoktam a római katolikus liturgiát. Igaz, elmennék hozzá akkor is, ha szombatista lenne vagy zsidó. Vasárnaponként hozzá járok tehát, keresztet ugyan nem vetek, de térdet hajtok a szentségtartó előtt, letérdelek, amikor a többiek. "Hiszek egy Istenben..." kezdem el az imát a többiekkel, de megállok, mielőtt kimondanám: "és az ő egyszülött fiában..." Mert hiszek Istenben, és énekelem én is "Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség ura, Istene" - de mit tehetek róla, hogy a világban azt tanultam, hogy nincs irgalom, nincs határtalan jóság, nincs örök béke, nincs világ, melyben senki nem akar ártani többé senkinek. Gyönyörű Krisztus- legendánk életem legszebb meséje, de számomra nem több annál. Barátom legutóbb kegyetlenül elküldött a fenébe. Nem név szerint, persze. Legutóbbi beszédében a hitről beszélt, és bibliai idézettel, amit most nincs kedvem kikeresni. Krisztusi hévvel döngölte a templom kőpadlójába azokat, akik nem hisznek az örök életben, akik hitének horizontja - statisztika szerint ez a hívők 40 százaléka - a sírgödörig tart. 

Kedves barátom! Ne haragudj rájuk, ne haragudj rám. Ilyen Istenkabátot kaptunk. Nincs benne az örök élet bizonyosságának melegítő bélése. Hordjuk mégis, mert - a versbéli Megyerihez hasonlóan - csak ez az egy kabátunk van. Majd nem ugrándozunk, ki ne folyjék rá valami tintásüveg foltja. 

Vágó György