Az ember azt gondolná, az idő segít. Valahogy nem mindig. Van úgy, hogy idővel a fájdalom egyre mélyebb lesz.

Világ életemben gátlásos voltam a férfiakkal. Kislány koromban azért, mert túlságosan hamar érett lettem, telt melleimet szégyellve összehúzódtam, zsebre dugtam a kezem és begömbölyítettem a hátam, csak ne vennék észre?! Így is, állandóan célpontjává váltam néhány alaknak. Pokolba kívántam őket! Később, mégis egy állítólag „megbízható” ember erőszakolt meg. 19 évesen… Azután menekültem a férfiak elől. Ha valaki csak kétértelműen nézett rám, én már futottam, elmenekültem, egy kis zugba. Talán ezért szeretem ma is elbarikádozni magam egy kuckóba. Ma már szavak közé is bújok. Aztán anyai ösztönöktől vezérelve hozzámentem feleségül egy nálamnál 6 évvel fiatalabb árva fiúhoz. Nem lett volna szabad. Soha nem tudtunk fesztelenül viselkedni egymással szemben. Elhibázott lépés volt mindkettőnk számára. Alkoholba, csavargásba menekült. Előlem? A testi szerelmet nem is tőle, hanem későbbi élettársamtól kaptam meg. Szégyelltem is vágyaimat, szenvedélyemet, amikor pedig teljes önátadással adtam magam neki, amikor már csaknem boldog voltam, - az alkohol (!) - mégis fontosabb lett… Addig voltam érdekes, amíg felolvadt a jég.

Ezután hosszú évekre bebarikádoztam magam, üvegburák közé, deszkapalánk mögé, „szent barátság” mögé. Ezt hangoztattam, a barátság fontosabb, mint testi vágy és kiteljesedés, ilyen sületlenséggel áltattam magam. Nem mertem szeretni, féltem. Azt nagyon megtanultam: a kétkedést.

Minden kapcsolatom úgy kezdődött, hogy rosszabbnak mutattam magam, mint amilyen vagyok. Más lányok, nők, asszonyok a kezdet kezdetén kendőzik magukat, szépnek és okosnak akarnak látszani, jobbnak, mint amilyenek valójukban. Én nem! Ezt is fordítva tettem, mint mindent, egész életemben. Morgós, rideg, veszekedősnek mutattam magam, míg mások a legcsinosabb ruhákban pompáztak randevún, én fiúsan, rejtve előnyeimet és kidomborítva hibáimat, így mutatkoztam be. Volt, hogy férfi módra ittam és trágár szavakat használtam olykor, de ha hozzám akart nyúlni valaki, elküldtem és kinevettem. Ha valamelyik fiú kitartó volt, elfogadott így is, akkor jött a szerelem, gyengédség számomra, és a mindent elsöprő szeretet, odaadás, átadás. Mindent elsöprő, ez a lényeg, mert ettől az erős érzelemtől aztán elmenekült az addigi kitartó partner is. Igaz, nem adtam könnyen magam, nem igazán testileg, sokkal inkább lelkileg sérültem.

Leszámoltam már az erős érzelmekkel, azt gondoltam vágyakkal is. Egyedül maradtam. Akkor jött egy kis szürke ember. Amolyan egyszerű, de kedves, jószívű emberke. Kétkedve fogadtam még a barátságát is. Mégis 5 hónap után olyan harmónia alakult ki kettőnk között, mint 50 év alatt szüleimnél. Olyan természetesen tudtunk viselkedni egymás társaságában kezdetektől fogva, mintha örökké ismertük volna egymást. Észre sem vettem. Az elején, sem rosszabbnak sem jobbnak nem mutattam magam, mint kiderült ő sem. Úgy fogadott el, amilyen vagyok, én is őt. Semmit sem akartam tőle, barátságot kért, azt megkaphatta. Jó szót, miért ne? Csaknem 7 éves magányomban nem érdekeltek már hiúságok, csinos ruha, rendezett fogsor. Dús hajam őszül már, teljesen rövidre nyírattam, tetemes kilókat szedtem fel, nem érdekelt az előnyös ruha sem. Ha jött, akkor sem öltöztem másképpen, mint ahogy egyedül elengedi magát az ember. Mindenről beszélgettünk, nevetgéltünk, hecceltük egymást. Nem volt tabu téma semmi. Néha még bosszantott is, azt is megmondtam, ő is, ha valami nem tetszett. Szóltam, ma ne gyere, nincs kedvem, vagy ő telefonált, nincs hangulata jönni. Így telt el csaknem egy év. Azután történt valami, kis barátom, vagy ahogy újabban telefonon már hívtam „kis szívem” egy forró, kora júliusi délután meghalt. Hátsó fali infarktus percek alatt elvitte. Szinte közhely az a mondás, csak akkor tudjuk mit jelentett nekünk valaki, amikor már nincs, elment. Saját bőrömön érzem, ez milyen igaz?! Ahogy telnek a napok, hetek, egyre jobban hiányzik. Most jöttem csak rá, milyen sokat jelentett nekem?! Lányától megtudtam, én is többet jelentettem neki, mint gondoltam. Azóta újra álmatlanság gyötör. Áltatom csak magam, hogy szebbé tettem utolsó évét? Soha nem derül már ki? Vajon találkozunk? Az bizonyos, egy hónappal halála előtt én adtam a kezébe egy könyvet, ami a halálról, szeretetről és megbékélésről szól. Ezt olvasta, ezért voltak ezek utolsó verssorai?

"Tenyerembe temetem az arcom
Arcomba temetem a múltam
Szívembe temetlek téged
Nem lázadok többé
Kibékülten várom a véget"

Nem tudhatom. Eddig hittem a reinkarnációba és most? Boldog ott, ahol van? Vagy sehol sincs? Azt tudom, napról napra többet gondolok rá. Hiányzik. Kedves, megnyugtató, halk szava, vidám nevetése, és a „magos” pogácsák, a gyógyteák a kertből. Leginkább az embersége hiányzik, és az a béke, amit a közelében érezhettem, amolyan elégedettségérzet, nyugalom. Nem féltem tőle, végre, egy férfi, akitől nem tartottam.

Talán ő volt az utolsó ember, akinek fontos voltam, s aki olyannak fogadott el, amilyen vagyok. Talán ő volt az egyetlen ember, akinek nem adtam annyi szeretetet, mint amennyit megérdemelt volna… Ez pedig nem hagy nyugodni… Mégis, el kell engednem. Megköszönve a sorsnak, Istennek, hogy engedte, hogy találkozzam vele, megismerhessem. Tanultam újra valamit. Hinni kell az emberben, bízni, tudni kell elfogadni a jót is.