Ha megcáfolná némi csoda folytán
a pihentagyú költők álmait az élet,
akkor üdvremények fogytán is
hirdetném, hogy ér még valamit

a hit, ha már a fogadalma semmi,
újdonságokkal sem kecsegtető.
Csak ember képes önterhére lenni
adó-mentes vágy, minden temető.

Nehéz csöndekhez súrlódik a hajnal.
Az a gondolat föl sose dereng
ami égre kúszhatna föl a nappal,
hogy besugározza a végtelent.

Ha konok ablakon kitekintek,
szemem tükrére rakódik a por,
a házak fölött talmi csillagdíszek
fakulnak, s ragyog a semmi sehol.

Versem nem irodalom: puszta élet.
Míg minden képzeletnél súlyosabb
nyomorban élek, a többlet nem élhet
túl mindennapi, súlyos gondokat.

Míg percről percre morzsát tengetek,
egyre egy túlélhető pillanat
öklébe szorulnak a metaforák,
s ismétlődnek a kietlen szavak,

amelyek ölik a szellem vidéket,
hogy ne érhesse körül édenét.
Ne fessen szárnyat magának a szépség
ha röptéhez sehol sincs messzeség,

csak visszatérítenek az irányok
a rettegés napi morzsáihoz
ahol széthullnak a hitek és álmok,
s a gondolat hatalma egyre fogy.