Magritte, aki festményei részleteit arra használta, hogy egy "másik világot" teremtsen, szabadidejében feleségét vagy barátait kitalált szituációkba helyezte és fotóportrékat készített róluk. (fotómellékleten feleségét, Georgette Magritte-t örökítette meg). A képek, főleg a harmincas években készültek ezzel a módszerrel. Ezek a dokumentum-emlékek egyszerűek, alig kidolgozottak. Festményein az emberek "tárgyak": egyenértékűek a levelekkel, a házakkal, a sziklákkal, fotóin emberi lények maradnak és Magritte játszik velük.

Magritte minden lehetséges módon felhasználta a fotózásban rejlő lehetőségeket. Cél racionálisan: készülő festményeit örökítette meg, hogy megmutassa őket a potenciális vevőknek. Kedvtelésből: szemlátomást örömét lelte önmaga és Georgette fényképezésében. A leghíresebb fénykép talán A nem látom az erdőben elbújt nőt, amely anno A szürrealista forradalomban is megjelent. Tizenhat portrén a kor tizenhat különc művésze - köztük Luis Bunuel, André Breton, Louis Aragon, Salvador Dalí, maga Magritte - hunyja be szemét. Pofonegyszerű ötlet. Magritte a fényképen is igazi polgárpukkasztó. Az igazi különlegességek részben azok a kettős portrék, amelyeken a fotóművész láttatja a festőművészt, részben azok, amelyeken - ilyesféle áttételeken keresztül - megjelennek a legismertebb festmények: A képek árulása (Ez nem pipa), Ez egy darab sajt, stb.

Magritte fényképei, szürrealista festményeivel ellentétben, játékosak és könnyedek, és gyakran esetlegesek. A festő ezeket a fotókat tulajdonképpen nem is a nagyközönségnek szánta, hanem a fiókok legsötétebb mélyére. Így az elkészült képek az örömfényképezés példái, éppen a hibákból, a technikai korlátokból adódó apró véletlenek teszik emberivé, szinte meghatóvá. Azoknak okoz legnagyobb örömet, akiket Magritte teljes életműve érdekel. A képeket nézve egy másik, közvetlenebb Magritte-ot fedezhetnek fel, aki ugyanakkor élt, amikor a nagy festő. - írta Louis Scutenaire egy kiállítás sajtóanyagában.  (egy újabb fényképe látható az EGYÉB blokkban - Lothar Wolleh portré)