Bár együtt éltek az impresszionista nemzedékkel, nem vonzotta őket az új látás izgalma, a pillanat, a benyomás rögzítése, hanem közvetlenül akarták folytatni a klasszikus művészetet - ugyanakkor igyekezték elkerülni az akadémizmus zsákutcáját is. Ernest Hildebrand mind művészi gyakorlatában, mind elméletében a klasszikum igézetében élt, jóllehet ezt az eszményt szobraiban inkább az intellektuális klasszicizálás révén tudta elérni. Közelebb jutott a klasszikum lényegéhez a francia Aristide Maillol, a századvég és a 20. század plasztikájának iskolateremtő mestere. A posztimpresszionizmus és a szimbolizmus jegyeit megtaláljuk a szobrászatban is.  A századvég bonyolult irányait nem lehet egy stíluskategória körébe vonni, a különféle irányok annyira áthatották egymást, hogy nehéz még stílus-többszólamúságról is beszélni. A szecesszió szobrászatára a francia Auguste Rodin kivételes egyénisége nyomja rá bélyegét. A belga Constantin Meunier Rodin vonzási körében dolgozott, de a munkásábrázolásra specializálta magát: bányászokat, kikötői és kohómunkásokat mintázott meg. Egy másik szecessziós központban, Piemontban, Medardo Rosso formái teljesen amorfak, olyanok, mintha agyaghalmazok vagy sav marta alakzatok lennének. Skandináviában kiemelkedő egyéniség volt a századforduló szobrászatában Gustav Vigeland.  

Auguste Rodin a szobrászati impresszionizmus legnagyobb képviselője volt. Műveiben nagy szerepet szánt a fény- és árnyékhatásoknak, főleg a szobrok felületének kidolgozásában. Bronzait nem csiszolta, hogy a mintázó kéz eleven nyomait megőrizzék. A márvánnyal is újszerűen bánt, sokszor csak jelezte a kompozíciót, nem szabadítva ki a tömbből csillogó, karcsú alakokat bányászott ki. Nyúlánk testük szép ritmusban festői felületet alkotva hajlik egymáshoz. Csak Zola műveiben találkozhatunk az életerő dicsőítésének hasonlóan dinamikus hangjaival.  1880-ban megbízták a Musée des Arts Décoratifs kapujának szánt kompozíció elkészítésével. Dante művéből merítve a témát, "A pokol kapuja" címmel kezdte hatalmas méretű és vállalkozású művét mintázni. E tervéhez számos részletkompozíciót mintázott.

Rodin műveiben azokat az érzéseket kívánta megszólaltatni, amelyek Isten gondolatait uralhatták, amikor a világ teremtésébe kezdett. Ebből született a Gondolkodó, melyet a 30 méter magasra tervezett Pokol Kapuja előtt helyezett volna el. A nyolcvanas évek első felében Rodin energiáját elsősorban A pokol kapujának megalkotása kötötte le. Ekkor készült művei többnyire erősen kapcsolódnak a Dante szellemét megidéző grandiózus alkotáshoz. Eredendően Paolo és Francesca története volt az inspirálója több, a testi érzékiséget megjelenítő kompozíciójának. A keret történetből önállósodott motívumként vált ismertté az 1884-ben keletkezett Örök tavasz. Szembetűnő a mű tematikai és stilisztikai kapcsolata a két évvel későbbi A csókkal. Egymást öleli ezen egy szerelmes pár: lázasan tapad a férfi testéhez a nő, bársonyos karokkal öleli, gyöngéden érinti a párja és a vágytól sóvárgó, megremegő szerelem - elcsattan egy csókban. Figyeljük a sok furfangos, de hatásában egyszerű eszközt, mellyel elénk tárja Rodin ezt az Életet. Nagy márványtömbből csak éppen hogy ki vájja a két alakot. Masszájukat végtelen erősen hangsúlyozza. Egyes részek szisztematikusan megnagyítódnak és megtörténik, hogy változnak. Különös mélyre besüpped a gerinc. Háton, vállon izmok túlontúl kidudorodnak. Combok, karok megnyúlnak és szélesednek. Márványban nem észlelt darabos külsőt kap az egész szobor. A modellálás ilyen önkényesnek látszó erősítésében állana hát Rodin módszere, de ez a sok túlzás önmagában véve nem cél: minden fáradságos igyekezet csak arra szolgál, hogy a szoborra csalogassa a fényt.

 1884-ben alkotta a "Calais-i polgárok" című drámai csoportkompozícióját, amely ugyancsak a hivatalos kritika támadását váltotta ki, csak 1895-ben állították fel. Rodin szobraiban egy új romantika indulata lüktet, eleven kifejező erő hatja át műveit. A szecesszió szobrászatára a francia Auguste Rodin kivételes egyénisége nyomja rá bélyegét. Művészete nyílt szakítás volt az akadémikus klasszicizmussal. Az impresszionizmus hatására a valóság érzéki észlelését és ábrázolását tekintette fő feladatának. Rodin fehérmárvány- vagy bronzszobrainak ideges felületein vibrál a fény, átjárja a szobor bontott formáit. Nagy szerepet kap rajtuk a fény-árnyék, a festői hatás: a fény lazítja a formát, feloldja a sziluettet. A fényhatások tudatos alkalmazása, a keresett pillanatszerűség megragadása, a tovatűnő benyomás rögzítése részben az impresszionizmushoz köti Rodin szobrászatát. Túlmutat azonban rajta az, hogy a művek túlnyomó része szimbolikus jelentésű, gyakran misztikus töltét hordoz, és a plasztikai jelentéssel egyenértékű az érzelmi állapot kifejezése. A műveiben gyakran felbukkanó kacskaringós arabeszkek a szecesszióval rokonítják alkotásait.

Degas művészete egyéni színfolt a francia századvég művészetében, minden pátoszt, istenítést elhagy. Szenvtelenül rögzíti az önmagával elfoglalt mozdulatokat, esetlen hajladozásokat, szépítés nélkül, fotószerű objektivitással közöl tényeket. A 90-es évektől kezdve szobrokat is mintázott, mozdulattanulmányukat formált viaszból. Feljegyzéseknek szánta csupán őket, a mállékony anyag tönkre is ment. Pedig a kor talán legnagyobb szobrásza volt.  a maga Táncosnő-szobraiban pontosabban ad számot a dolog lényegéről, mint Rodin repkedő figurái, mert a stabil megalapozás, a térben való mindenoldalú kiegyensúlyozás, az agyag darabos fölrakása és anyagszerű törésvonalai – tehát a szobrászi megjelenítés módja – Heideggerrel szólva »nem engedik az anyagot eltűnni« a légies mozdulat látszásában.

Rodinnél egyértelműben kívánt az impresszionizmushoz kapcsolódni az olasz származású, Párizsban élő Medardo Rosso, aki a formák bontásában, festői átírásában, lágy mintázásában még tovább ment, mint Rodin.

A szobrot úgy fogta fel, mint az "épületet". Abból az elvből indult ki, hogy a szobornál is elsősorban a térbeli felépítést kell érvényesíteni. A festői felülethatások helyett tehát a test szerkezetének világos érzékeltetésére törekedett. Az apró fény-árnyékfoltokról is lemondott, minden feleslegest, esetlegest elhagyott a plasztikai lényeg kiemelése érdekében. Tömbszerűen zárt márványszobrai anyagszerűek is. Erőtől duzzadó figurái az egészség, az életerő képzeteit keltik fel a nézőben. Súlyossága, tömegelosztása, a testtartások hullámzó ritmusa és a robusztus női testek rusztikus hangulata emberivé teszi időtlen tökéletességüket. Az életerő árad szobraiból.  Maillol művészete  tőmondatszerűen tiszta, zárt, áttekinthető, minden irodalmi utalástól mentes. Műveinek kompozíciós zártsága, plasztikai tömörsége páratlan, még a plasztika nagy korszakaiban is nehéz hozzá mérhetőt találni. Egyszerre archaikus, primitív, a dolgokra elfogulatlanul rácsodálkozó - és ugyanakkor tudatos, esztétikailag szuverén. Kicsattanó erejű aktjai egyszerre idézik az archaikus koré-szobrokat és Praxitelészt anélkül, hogy külsődlegesen archaizálna vagy klasszicizálna. Ízig-vérig klasszikus művész volt, a régi korok itt felejtett tanúja, aki ugyanakkor a saját kora plasztikai problémáira adott eredeti választ. Vitathatatlanul ő volt a posztimpresszionizmus legkiválóbb szobrásza, életműve azonban már jócskán áthúzódott a 20. századba is.

Constantin Meuner művészetében a munkát dicsőítette és élete folyásában a nem kevésbé fáradhatatlan munka példáját adta. Már 50 éves, amikor egy véletlen folytán megismeri a belga gyárak és bányák világát. Végre megtalálja önmagát, érzi, hogy élete munkája most vár reá. Egész sereg tanulmányt készít a látottakról, megfesti képeit a munkásvilágból és pár év múlva kiállítja első munkás-szobrát Parisban.

Előbb mintha csak a környezet érdekelné, a füstölgő kémények, a kormos hidak, a szénpor lepte utak, mintegy a váza "a fekete ország"-nak, hiányzik belőle az ember. Mikor az ember is föllép, úgyszólván egyedül uralkodik a képen nagy körvonalaival. Az emberi alak kiválása megkezdődik, hogy későbbi alkotásaiban önálló szobrászi létet éljen. Az ihlet egy percében kiragad egy ilyen alakot festői hátteréből és megmintázza a "hámormunkás"-t. - Harminc évnek hosszú tévelygése után ez az első szobrászi alkotása. Visszatért oda, ahonnan kiindult, de nem az édeskés istennőihez, hanem a valóság, húsból, vérből való alakjaihoz A 19. század szobrászata mindeddig idegenkedett ettől a valóságtól, mert tartalmilag és formailag a múlt esztétikája kötötte. Ez a művész azonban fölismerte, hogy a kor irányának, amely egy új társadalom kialakulásában találta meg egyik főfeladatát, művészetileg is kifejezésre kell jutnia, ha ez a szobrászat nem akar tovább is a múlt utánzója lenni, amely nem látja a jelen alakulásait.  Nem a szép ember: a szenvedő ember, a mártír ennek a művészetnek a főtárgya. Meunier művészete nem simul formai ideálhoz, mert a tartalom, a jellemre való törekvés adja meg az ő formáját. Rá is áll, amit Millet mondott, amikor a parasztjai csúnyaságát vetette valaki szemére: "a szépség nem az arcban van, minden szép, ami a maga helyén van, viszont semmi sem szép, ami nincs a maga helyén. Csak ne gyöngítsük a jellemzőt. Apolló legyen Apolló, és Szókratész Szókratész. Ha a kettőt összekeverjük, mind a kettő veszít és olyan keverék lesz belőle, amely se hús, se hal." Ez a befelé való mélyítés, mellyel az embert állította oda, jellemzi állatait is. "Vén bányalova" ezeknek a szegény állatoknak egész nyomorát megérteti velünk. Ez az az agyon-kínzott pára fáradt, béketűrő pillantásával, lelógó fejével, kiaszott testével, amely örökös sötétségre, egyforma munkára van ítélve a föld gyomrában és amelynek az illatos rét, a mosolygó napsugár napról-napra homályosodó emléke. A valóságnak ilyen közvetlen, mélyreható visszaadásával emelte az egyest úgyszólván eszmei magaslatra. Művészetének ez az iránya tartotta távol a hagyományos allegóriától. A "részletek kidolgozás "-át hiába keressük szobrain, hiszen hatásuk nem a virtuóz részletekben, hanem az egészben, egy-egy nagy mozdulatban van. Szobrait bronzban képzelte el, nem sima formákban, hanem híven visszaadva a mintázó ujjnak egy-egy futamát, mely az élet egy hirtelen ellesett nyilvánulását közvetíti az agyaggal. Maguk az alakok, a munkástestek szögletes formái is követelték ezt a nekik megfelelő technikát. És amint a test formáira, úgy a ruházatra is megtalálta a megfelelő előadási módot, nála a test és ruha egy benyomásba olvad, mint a valóságban. Meunier művészete egész új perspektívát nyújtott a modern szobrászatnak, hogy egy eszmének, amely egész művészetén keresztülvonul, a munka dicsőítésének állítson szobrot.

Norvégia kicsiny és szegény ország, mely művészeinek nem mindig nyújthatott kedvező viszonyokat, szobrászaival azonban a szó szoros értelmében mostohán bánt el. Éppen azért jelentősebb szobrászainknak szerfölött csekély a száma. Az 1880-as és 1890-es évek olyan korszakot jelölnek a norvég szobrászatban, amikor a szimbolizmusnak volt a legbefolyásosabb szerepe. Gustav Vigeland szobrai ebben az évtizedben európai vonatkozásban is a kor legmegkapóbb művészeti alkotásainak számítanak. Vigeland dolgozott a Nidaros Dóm helyreállítási munkálatain is, de a századforduló után egyszerűbb stílust fejlesztett ki. Az oslói Vigeland Park, valamint Vigeland saját múzeuma bemutatja a teljes szoborgyűjteményt, és jól nyomon követhetők a különböző művészeti korszakai.

 Úgy tetszik, mintha nemzetünknek minden plasztikai tehetsége ebben az egyetlen emberben tömörült volna össze. A meztelen emberi testet ízről-ízre ismeri. Gigászi erővel, ideges szenzibilitással ábrázolja az embert örömében és bánatában, szerelmi mámorában és fájdalmában.  A Vigeland park figurái az ég felé energikusan törő növényekkel alkotnak egységet. A park legnagyobb szobra a Monolit. Az oszlop 14.12 méter magas és egyetlen kőtömbből faragta a művész, 121 szoboralakkal.
 

A századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége Stróbl Alajos, a kor legkedveltebb emlékműszobrásza volt.

Ybl Miklós, a budapesti Operaház építésze 1881-ben bízta meg a fiatal Stróbl Alajost, hogy az Operaház főbejárata két oldalán lévő fülkékbe elkészítse Liszt Ferenc és Erkel Ferenc ülőszobrait. A szobrokat 1884-ben, az Operaház megnyitásának évében helyezték el.  Az 1900-as párizsi világkiállításon Grand Prix-vel jutalmazták Stróbl Alajos "Anyánk" című alkotását. Három évig dolgozott a szobron, a millennium évében fejezte be a századforduló magyar szobrászatának ezt a kétségtelenül legbensőségesebb művét. A szobor itthoni sikere mérsékelt volt, bár a Szépművészeti Múzeum már keletkezésének évében megvásárolta. Témáját a művész maga választotta, belső kényszer diktálta megalkotását. Kétségtelen, hogy a választott motívum már önmagában meghatározta a plasztikai előadásmódot, a mintázás finom árnyalatait, az érzelmi telítettséget. A mű kifejezőereje, emberi közvetlensége méltán emeli ki a századforduló plasztikai terméséből Stróbl Alajosnak ezt a szobrát. Az "Anyánk" támlás karosszékben ülő, idős asszonyt ábrázol, aki az ölében tartott nyitott könyvön pihenteti kezét, és éppen feltekint az olvasásból. A művész érzékeltetni tudta édesanyjának szép arcvonásaiban a hosszú élet során szerzett megértő bölcsességet is. Lényének visszfénye az elrévedező tekintetben, az alig észrevehető halvány mosolyában csillan meg. A "Három párka" mű Lotz Károly síremlékéhez készült vázlat. A szecessziós jellegzetességeket is mutató vázlat Rodin hatását tükrözi.

Magyarországon - számos európai országhoz hasonlóan - a századfordulótól kezdve a modern művészet újításai először a festészetben jelentkeztek, de a szobrászat is hamar fölzárkózott. Azok a művészek, akik a század elején a magyar szobrászat megújításán fáradoztak, paradox módon a régi korokban, az archaikus vagy klasszikus plasztikai formák között keresték forrásaikat. A szecesszió stílusjegyei kezdettől fogva meghatározták Beck Ö. Fülöp érmeit és ötvösművészeti tárgyait, s szobraiban is nyomon követhetők. 1905-ben került kapcsolatba Adolf Hildebrand müncheni iskolájával, amely a klasszikus görög művészet kultuszával Európa-szerte nagy hatást gyakorolt a szobrászatra. Az 1914-ben készült Aphrodite már témaválasztásánál fogva is, de még inkább tiszta, harmonikus plasztikai megfogalmazása révén erről a hatásról árulkodik. A modern magyar szobrászat úttörőjének ebben a művében a klasszikus hagyomány, a szecesszionista dekoratív ízlés és a század eleji modernizmus sajátos ötvözete figyelhető meg.