léda versek

A nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Lázadás volt ez a szerelem. Ady nyíltan vállalta a megbotránkozást kiváltó házasságtörő kapcsolatot. Léda férjes asszony volt, ráadásul idősebb is a költőnél. Benne rejlett ebben a szerelemben a menekülés vágya, az egyéni megváltódás óhaja is. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, a való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a féltékenykedések, perpatvarok. Elválások és egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. A Léda-versekben a szerelmi érzés nem a boldogság, a beteljesülés képzeteivel került rokonságba, sokkal inkább a nyugtalan szomjazás, a soha be nem teljesülés jellemezte. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halálhangulat. A szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek között mindig ott állna a halál. A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron című költeményben. Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban című versében is. Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a víg terem a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával a szerelemnek még örülni tudó, gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság, s úrrá lett a rettenet. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és taszítás kettőssége jelenik meg a Léda-versek csaknem mindegyikében. Minden diszharmónia ellenére a Léda-zsoltárok hirdetik a társ utáni vágyat, a menekülést valaki máshoz. A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben. A vers kíméletlenül kimondja, hogy a költő szerelme már régóta nem volt igaz, már régóta csak neki címezte az ékes Léda-zsoltárokat, a versek csupán kegyes csalásként szóltak hozzá. Több korábbi versben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette.

MERT ENGEM SZERETSZ
 (Új versek - Léda asszony zsoltárai - 1906)

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Elbocsátó szép üzenet
(1912)

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utolszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes múltban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszúját,
Ki áll dühödten bosszú-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van Krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magam imádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

A hiányérzet versei

Az élet királyának látta magát, annál kínzóbb volt számára a szegénység, az Életből való kizártság. Nagy szerepet kapott korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma, s a halál gondolata. Örökösen apró pénzgondokkal küszködött. Annyi pénze sosem volt, amennyi ahhoz a nagyúri életmódhoz kellett, amelyet élni szeretett volna. Párizs luxusában szemében mindenható hatalommá vált a pénz, az arany. A pénz-motívum reprezentatív nagy verse a Harc a Nagyúrral. Sodró, lázas feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a műben a felzaklató ismétlések nagy száma.

MI URUNK: A PÉNZ
(Vér és arany - 1907)

Ha elfutnak a gyér aranyak,
Fölséges, nagy, úri magunkból,
Istenem, be kevés marad.

Tegnap még borzasztót vétkezett,
Ki szent Személyünket leszólta
S ma félénken fogunk kezet.

Másként néznek ránk az asszonyok.
Gyötrődünk, szökünk s mértföldekre
Árasztjuk a koldus-szagot.

Tegnap Dantét őrte meg agyunk
S ha tegnap Istennél több voltunk,
Ma gyáva rím-kutyák vagyunk.

S ha megjönnek a gyér aranyak:
Szabad megint Istennek lenni,
Két-három-négy napig szabad.

Halál versek

A halál a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, s a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott. A Léda-versek állandó kísérője lett a halál, az őszi avarba való lehullás, az élet fényét kioltó fekete szín. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a fáradt, beteg, menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett. A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolata. Az élet ideiglenességének a tudata, a halál közelségének állandó érzése lehetett a forrása a felfokozott életvágynak, nagy mohóságnak is, hiszen az elmúlás, a megsemmisülés szemszögéből az élet minden ténye sokszorosan felértékelődik. Életének állandó társa volt a Halál, de rendszerint nem mint ijesztő rém jelent meg, hanem mint jó barát. A Halál rokona című vers strófáiban is makacsul ismétlődik a szeretem szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. A halál-motívumot tartalmazó versek közül az egyik legismertebb és legszebb a Párizsban járt az Ősz. 1906 augusztusában írta Párizsban. Ady halál-versei alapjában véve misztikus versek: gondolati erőfeszítések a halál problémájával való megbékélésre, s ezen keresztül az élet misztériumának megértésére.

A HALÁL ROKONA
(Vér és Arany - 1907)

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kísértetes, intő hívását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Istenes versek

Az istenes verseket Az Illés szekerén című kötetben rendezte először önálló ciklusba, s ez a témakör 1912-ig minden kötetében helyet kapott. Ady nem élt az egyház szolgálataival, de vallásos volt a lelke mélyén. Hiszek hitetlenül Istenben -hírdette egyik versének címe, de a hitetlenség megvallása mellett megszólalt a hinni akarás szándéka is. Istene annyi féle ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Istene nem az egyházak istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt isten. Verseiben a kétségbeejtő helyzetbe sodródó ember panaszai törnek fel nála is: elsírja élete fájdalmait, segítséget kér ellenségei megalázására, búbánattal fordul hozzá, vitatkozik Istennel. Leginkább akkor van rá szüksége, ha erőt vesz rajta az élet fáradtsága, amikor végzetes meghasonlottságba kerül a világgal és önmagával. Legelső istenes ciklusának címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.

A SION-HEGY ALATT
 (Illés szekerén - 1908)

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

Forradalmi versek

Az Illés szekerén című kötetben az istenes versek mellett új ciklusként jelentkezett politikai költészete. Minden társadalmi baj, magyar nyomorúság legfőbb okát a polgári forradalom elmaradásában látta. 1907-től írta és küldte a Népszavának forradalmi költeményeit. E versekben az elnyomott szegénység iránti szánalom, az elnyomók gyűlölete, a szegények és gazdagok ellentéte, egy jobb jövő bizonyossága jelenik meg.

CSÁK MÁTÉ FÖLDJÉN
(Illés szekerén - 1908)

Nyakatokon vad, úri tatárok,
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben;
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma; vagytok: a Holnap.

Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.

Magyarság versek

A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság-verseket. Az a félelem, kétség izgatta, hogy vajon ez a nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben, vagy névtelenül elvérzik a harcban. Ostorozó, átkozódó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akaratkifejtésre. A magyarság sajátos jellemvonásaként, nemzeti vétekként jelent meg számára az akarathiány, a tenni nem tudás, a szavakban élő nagyhangúság, a hencegő dicsekvés, a tettekben való tehetetlenség. Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell. Fordított himnusz ez. Isten segítségét kérte itt is a költő, csak éppen nem az áldásban, hanem a verésben, a meg nem szűnő örök büntetésben, hiszen állandó ostorcsapások nélkül Ady hite szerint elpusztulna a nemzet.

NEKÜNK MOHÁCS KELL
(Illés szekerén - 1908)

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Kuruc versek

A kuruc költemények formáit, hangulatát imitáló lírai darabok voltaképpen a magyarság-versek közeli rokonai: bennük is a magányos, elárult, reménytelenül lázadó ember keserűsége szólal meg. Kuruc versei a Szeretném, ha szeretnének című kötetében rendeződtek ciklussá.

KURUC ÁDÁM TESTVÉREM
 (Szeretném ha szeretnének - 1909)

Ma valaki tréfált velem,
Boros, mámoros éjjelen
Elém-állt, mellére csapott:
»Kuruc Ádám deák vagyok.

ȃn se voltam zabi gyerek,
De ki kuruc, nem pityereg.
Vérem volnál s hogy imigyen
Asszonyoskodsz, szánom igen.«

»Ez az élet nem nagy dolog,
Egyet forog, kettőt forog,
Néha inog, de csak megáll:
Legvígabb pajtás a Halál.«

Világháborús költészete

1914 júliusában kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa. Gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását: szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen. Különösen fájt neki, hogy a magyarság félrevezetetten, idegen javakért, a bajban levő messze városért gyürkőzik a Halállal. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében. A halottak élén című kötet legelső nagy verse az Emlékezés egy nyár-éjszakára. 1917 februárjában íródott ez, amikor kezdetét vette a háború totális jellege, s a költő észrevette a modern technikai civilizáció mögött az embertelen vadságot, megsejtette a távoli jövő rémségeit is. A halottak élén című kötet verseiben a rémület mellett is él a remény, hogy tévedéseken, véres szenvedéseken keresztül, de végül is az ember otthont, emberhez méltó létet fog majd teremteni magának ebben a világban.

EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA
 (A halottak élén - 1917)

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomorú Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt,
Kigyulladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mind mostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.