Egyszer, amint a villamoson ültem,
mellettem egy cekker - félig kimerülten -,
sorolta egy nyúlott fülű retikülnek,
mi hátrányai vannak rajtuk a fülnek...
S azok mennyi kínon esnek át,
kiállva számtalan szekát:
cígölve temérdek dekát.
S mindezt napjában legalább négyszer!
Csoda, ha füleiken nyúlási kényszer
lesz úrrá:
melytől nem tolul ajkukra a hurrá?!

Meghallva ezt egy törékeny bögre,
(meghazudtolva a látszatot,
nem ám óvatosan odasündörögve!),
dühtől hörögve odavágtatott.
S öblös hangon bökte ki, hogy neki,
azaz, hogy nála a pohár már rég betelt,
s a fülügy miniszternél kártérítést követelt,
amiért az nem intézkedett időbe’,
hogy a bögrékből, füleik mellett,
még egy fogantyú is legyen kinőve.
S hogy helyzetét szemléletessé tegye,
bemutatta, hogy füle területe
mennyit nyúlt, konyult, vékonyult,
s, hogy tönkretették,
mióta szomjas ajkakhoz emelgették.

S épp amikor ezt kimondta,
a villamos nagyot sikongva
fékezett,
mert a vezető úgy emlékezett,
hogy egy megállóba érkezett.
S amint az ajtókat kitárta
már fútt is a léghuzat szele ránk,
s pontot tett a fülügyi vitára,
hogy fölcihelődött egy elefánt.
A bögre szája tátva maradt;
a retikül végképp kiborult...
A szatyorból pillanat alatt
az összes levegő kiszorult.
Mind az elefánt nyúlott
füleit figyelte...
Elsőként a bögre ocsúdott,
s így kiáltott, magából kikelve:
az már mégiscsak tűrhetetlen állapot,
hogy fülénél fogva emelgetnek egy ekkora állatot!

Tavasz

Így szólott a Tavasz a hónak:
véletlen sem tartanám jónak
botránnyal kezdeni az idényt,
de rád, itt, már nem tartunk igényt.

A hó ettől kissé megrogyott;
a Tavasztól nem volt megszokott,
hogy ilyen hidegen debütál:
a hónak melegebb búcsú jár.

De mert úgyis el volt havazva,
ráhagyott mindent a Tavaszra,
s csendesen, sérelmét feledve:
beleolvadt a környezetbe.